Főkép

Egy új AC/DC albumról írni mindig nagyon könnyű, de ezzel együtt egy új AC/DC albumról írni mindig nagyon nehéz is. Akik képben vannak az ausztrál veteránok zenei világával és albumaikkal kapcsolatban, azok számára ez a kijelentés nem lehet túl meglepő. Egyrészt könnyű, mert a legendás hard rock csapat mindig minőséget szállít, és soha nem hagyja éhesen a feszes kettő-négyekre áhítozó közönségét, ugyanakkor nehéz is, mert ezen kívül csak igen-igen apró különbségek figyelhetők meg a lemezeik között, változásról, ne adj’ isten fejlődésről pedig az esetükben nem igazán beszélhetünk.

 

Sajnos a mostani lemeznél a háttértörténet és a banda körüli események alakulása izgalmasabb, mint maga a zenei anyag (ami nem jelenti azt, hogy az album rossz, sőt), ez pedig különösen azért elkeserítő, mert a sztorik nagy része nem túl vidám. Először is ott van a szomorú tény, hogy Angus Young testvére és a zenekar egyik alaptagja, Malcolm egészségi állapota miatt nagy valószínűség szerint soha többé nem fog tudni játszani, ezért a mostani lemez felvételeiben sem vett részt, bár a dalok alapját adó riffeket és témákat állítólag az ő korábbi ötleteiből szedegették össze. Aztán közbejött még a lemezt feldoboló szintén régi motoros, Phil Rudd letartóztatása körüli hajcihő: a fickót gyilkosságra való felbujtással és drogokkal való visszaéléssel vádolják, így egyelőre még az sem biztos, hogy részt vesz majd a Rock or Bust turnéján, amin sajnos nem lennék meglepődve (bár ne legyen igazam), ha az utolsó is lenne a zenekar történetében. Mert bármennyire is Angus a zenekar arca, nem tudom elképzelni, hogy Malcolm nélkül még egy olyan korrekt dalcsokrot elénk tudnak majd tolni, mint ez a mostani.

 

 

Mert, ahogy korábban már írtam, ezek a dalok egyszerűségükben és tizenkettő egy tucatságukban tökéletesek. Ráadásul jó tömörek is, így az embernek nincs ideje megunni se az egyes számokat, se az igen rövid albumot. Kiemelni se nagyon lehet közülük kedvencet, de tényleg nem azért, mert középszerűek, hanem mert egységesen jók. Persze a „Play Ball” valószínűleg mostantól minden focicsapat örök himnusza lesz, és a „Rock or Bust”-ot is szénné játsszák mostanában a rádiók, de a többi szerzemény legalább ilyen jól megállja a helyét. A zenei teljesítmények is ehhez mérten abszolút a csúcson vannak (hát mit énekel Brian Johnson még mindig közel hetvenévesen, sírjak), és a hangszeres játékban Malcolm hiánya se érződik annyira, mert a szintén családtag Stevie Young kiválóan betölti az utána maradt űrt.

 

  

Bár azt írtam, hogy a lemezről lemezre fejlődés nem nagy erőssége a zenekarnak, és ezt most is fenntartom, az biztos, hogy az előző, hatalmas sikereket hozó Black Ice-hoz képest ezúttal sokkal letisztultabb minden, és a hangzás is egy kicsit szárazabb, pőrébb, ami nekem személy szerint bejön, de lehet, hogy mások épp ezt a `80-as évek múltidézést róják majd fel a bandának. Akikről azért remélem, hogy új lemez ide vagy oda, végül csak nyomják majd, amíg le nem esnek a színpadról, főleg azért, mert valószínűleg akkor kerülnének végleg nyugdíjas otthonba, ha nem zúzhatnának évente pár kört a rajongókkal. Köztük velem is, mert még legalább egyszer az életben szeretném ezekkel a papákkal letáncolni a lábamat néhány húzós kettő-négyre.

 

A zenekar tagjai:

Brian Johnson – ének

Angus Young – gitár

Stevie Young – ritmusgitár

Cliff Williams – basszusgitár

Phil Rudd – dobok

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Rock or Bust

2. Play Ball

3. Rock the Blues Away

4. Miss Adventure

5. Dogs of War

6. Got Some Rock & Roll Thunder

7. Hard Times

8. Baptism by Fire

9. Rock the House

10. Sweet Candy

11. Emission Control

 

Diszkográfia:

High Voltage (1975)

TNT (1975)

High Voltage (1976) (International version)

Dirty Deeds Done Dirt Cheap (1976)

Let There Be Rock (1977)

Powerage (1978)

Highway to Hell (1979)

Back in Black (1980)

For Those About to Rock We Salute You (1981)

Flick of the Switch (1983)

Fly on the Wall (1985)

Blow Up Your Video (1988)

The Razors Edge (1990)

Ballbreaker (1995)

Stiff Upper Lip (2000)

Black Ice (2008)

Rock or Bust (2014)