Főkép

Leonard Cohen zenei nyelvezetét sok mindennek nevezték már a folktól a soft rockon át a popig és a bluesig, de számai éppúgy korhoz és stílushoz köthetetlenek, mint Tom Waits dalai, vagy a preraffaeliták festményei. Cohen gyakorlatilag minden megnyilvánulása inkább a szövegre, a témára, a szimbólumokra, azaz a versre összpontosít a tényleges zene helyett, ami ugyan fontos – voltaképp kihagyhatatlan – alkotóelem, mégsem a dallam vagy a harmóniák állnak a középpontban. E megállapítás korábban is igaz volt, ám hatványozottan áll a legújabb albumra, amely a többféleképp is értelmezhető Popular Problems címet kapta.

 

Mindebből pedig az is következik, hogy az énektechnikájukat előtérbe helyező előadótársakkal ellentétben Cohennek alig van mit veszítenie. A hangja mindenesetre nem kophat meg úgy, ahogy egy egykor még példátlan magasságokba törő rock vagy metal énekesé. A coheni dörmögés most talán parányit monotonabb, mint korábban, de jól áll neki a vénség. Nyolcvan évesen is önmagát adhatja, és nincs miért vagy ki előtt szégyenkeznie. A lényeg, hogy a szavak ugyanolyan ütősek legyenek, mint korábban, a zene pedig korrekt, finom akkordfűzésekből legyen összerakva. És persze az sem árt, ha a kísérő muzsikusok hibátlanul teljesítenek.

 

A lemez számai lényegében mind ugyanarra a sémára épültek: elhangzik a vers Cohen öreguras, érett tolmácsolásában, aztán – mintegy antifonális ellenpontként – megszólalnak az angyali hangú hölgyénekesek, a végeredmény pedig hátborzongatóan felemelő. Ugyanakkor a változatosság hiányával sem vádolhatjuk meg Cohent, hiszen a korongon hallhatunk tradicionálisnak nevezhető bluest, a rock előtti korokból ránk maradt táncokat, és ezúttal meglehetősen prominensen megjelennek az ír-angol és a klasszikus, főként egyházi zenei gyökerek is. Különösen a „Did I Ever Love You” countryba átcsapó refrénje döbbentett meg, amikor először meghallottam a szerzeményt, de miután hozzászoktam a furcsa stílusbeli váltáshoz egyre inkább úgy éreztem, hogy ez az album legsikerültebb dala.

 

Nem mintha a nagyvárosi folk legszebb éveit idéző „Slow” ne lenne nagyszerű, de ugyanez igaz jószerével az egész anyagra is, hiszen nem túlzás kijelenteni, hogy mindegyik dal telitalálat a maga nemében. Az egyetlen, a „Nevermind” kivételével, melynek kísérletezése véleményem szerint kissé idegen Cohentől, vagy tán túl késő már ehhez, esetleg egészen egyszerűen eleve nem kedvelem azt a diszkós, hip-hopos, rhythm and bluesos műfajt, amiből merít. Ám még ebben is találni értékeket. A refrén közel-keleti beütése, vagy maga a szöveg önmagukban kifejezetten izgalmasak, összességében mégis túlerőltetettnek hat az egész. Cohen nem tud reppelni, és nem is állna jól a dolog neki, a versszakok hangzó ritmusa mégis valami effélét sugall. Ugyanakkor az egész „nem számít”, amint a cím mondja – ez is belefér, és e pár perc nélkül talán már túlságosan rövidnek találnánk a fél óránál így is alig hosszabb albumot. Persze annak idején, amikor még bakelitlemezről hallgattuk Cohent, akkor sem kaptunk, hiszen nem is kaphattunk tőle ennél hosszabb anyagot.

 

A versek viszont elgondolkodtatóak. Mérhetetlen nyugalom árad belőlük, néhol egy kevés beletörődéssel árnyalva, de mindig is motoszkált némi szomorúság Cohen zenéiben és szövegeiben. És ahogy az első számban maga is kijelenti: mindig lassan szerette. Azaz nem ment végbe, nem érzékelhető lényeges változás. Öröm olyasvalakit hallgatni, aki nem harcol az évekkel. Közben bennünk motoszkál a tudat, hogy mivel nem egy dal, többek között – költeményként – a „Nevermind” is, régebbi megnyilvánulások lecsiszolt, véglegesített verziója, a lemez talán Cohen hattyúdala lehet. Talán egy lassanként kiszáradó kút utolsó, édes-keserű cseppjeit ízlelgetjük. Mégis azt remélem, hogy tévedek, és lesz még részünk abban a kegyben, hogy egy vagy néhány ugyanilyen értékes új lemezt hallgathatunk tőle.

 

A zenekar tagjai:

Leonard Cohen – ének

Patrick Leonard – billentyűk, zene

 

Charlean Carmon – vokál

Dana Glover – vokál

Donna Delory – vokál

Joe Ayoub – basszusgitár

Brian Macleod – dobok

Alexandru Bublitchi – hegedű

James Harrah – gitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Slow

2. Almost Like the Blues

3. Samson in New Orleans

4. A Street

5. Did I Ever Love You

6. My Oh My

7. Nevermind

8. Born in Chains

9. You Got Me Singing

 

Diszkográfia:

Songs Of Leonard Cohen (1967)

Songs From A Room (1969)

Songs Of Love And Hate (1971)

Live Songs (1973) – koncert

New Skin For The Old Ceremony (1974)

Death Of A Ladies’ Man (1977)

Recent Songs (1979)

Various Positions (1984)

I’m Your Man (1988)

The Future (1992)

Cohen Live: Leonard Cohen In Concert (1994) – koncert

Field Commander Cohen (2001) – koncert

Ten New Songs (2001)

Dear Heather (2004)

Live In London (2009) – koncert

Live At The Isle Of Wight 1970 (2009) – koncert

Songs From The Road (2010) – koncert

Old Ideas (2012)

Popular Problems (2014)