Főkép

Kevesen akadhatnak olyanok, akik ne ismernék a magvető példázatát. Kissé profanizálva egy zenei jelenségre is alkalmazható a történet metaforikus magva, hiszen a Blackmore’s Night által elhintett gondolatok és stílus egyértelműen termékeny talajra talált Németországban, amit legjobban talán a Lyriel példája mutat. Ez persze voltaképp magától értetődő, hiszen a dallamos és lendületes power metal gyökerei ugyanis éppúgy a német klasszikus zenében keresendők, mint a reneszánsz rocké. Így aztán az sem meglepő, hogy a Lyriel gordonkával és hegedűvel színesíti azt az amúgy meglehetősen kemény, mára a szimfonikus metal elemeit is magába építő stílust, amelyet képvisel, emellett az énekben is a két lányé, mindenekelőtt Jessica Therjungé a főszerep, és ez még inkább lágyítja, gazdagítja a megszólalásukat.

 

Az a részben középkori, részben 15-16. századi ihletésű zene, amit évekkel ezelőtt Ritchie Blackmore és Candice Night megtalált magának, sokban rokon a kelta muzsikával is, de ez már a rájuk nagymértékben ható Jethro Tull szerzeményeiben szintén jól érezhető. Ha mindezt a metal durvaságával elegyítjük, akkor nagyjából a Nightwish stílusához jutunk, és a Lyrelt is többen hasonlították már a finn bandához, pedig érzésem szerint ha nem is erőltetett, de felesleges az összevetés, mivel Jessicía hangja a legkevésbé sem emlékeztet sem Tarjáéra, sem az ő utódaiéra. Abban ellenben igazat kell adnom a kritikusoknak, hogy ebben a tágabban értelmezett műfajban könnyű a giccsesség és/vagy a túlzott leegyszerűsítés csapdájába esni. Ezért is nagyszerű megtapasztalni, hogy a Lyrel legújabb albuma nem futott félre efféle becsapós mellékutakra.

 

Szívesen mondanám, hogy a lemez egyetlen hatalmas lendülettel rohan végig a közel egyórás időtartamon, és egyértelműen ezt sejteti a roppant hatásos indítás a gyönyörűen kidolgozott, ugyanakkor rendkívül energikus „Numbers”-zel és a hasonlóképp tökéletes, a harapós gitárokat a hegedű és a női kórus szépségével ellenpontozó „Falling Skies”-zal, ám az anyag a „Der Weg” környékén kissé leül. És nem a német nyelv miatt. Talán kifáradt némileg a csapat, vagy itt még nem jöttek teljesen bele a komponálásba, mindenesetre az ugyancsak sodró lendületű, és a varázslatosan szép „Dream Within A Dream”-mel kicsúcsosodó finálé elé beraktak néhány első hallásra kevésbé ütős darabot is. Igaz, elég sokszor meghallgatva abszolút beleszerethetünk például az „Astray” jószerével komolyzenei mélységű, ezzel együtt népies egyszerűséget sugalló merengésébe. És persze azt szintén ki kell hangsúlyoznom, hogy még a legtempósabb dalok is messze lemaradnak gyorsaságban egy Yngwie Malmsteen már-már követhetetlen vágtázása mellett. A Lyrelnél ezenkívül gyakorlatilag mindenhol rengeteg a ritmusváltás, a hirtelen megfelezett tempó, ami többnyire a refrének nagyobb ívű melódiáit és többszólamúságát hivatott érvényesíteni.

 

Mindezt legkiforrottabb formájában a „Black And White” testesíti meg, amely ennek köszönhetően egészen zseniális. Tényleg régen hallottam már ennyire eltalált és jól felépített dalt a femme metal szcénában tevékenykedő együttesektől, és még ennél is fontosabb talán, hogy ezt a számot hallgatva újraértékeljük a korábban hallottakat is, és felkészülünk mindarra, ami még ezután következik. Ezt nyilvánvalóan a zenekar tagjai is érezték, a dal ugyanis két változatban hallható a kiadvány digipack verzióján. Itt mindent megkapunk a könnyen megjegyezhető témáktól a kifejezetten epikus hangulatú – egyben folklorisztikus – felfogástól a női és férfi ének, a tiszta hang és a hörgés váltakoztatásán, a lassú érzetű, akusztikus témától és az azzal szembenálló durvuláson át a hátborzongatóan gyönyörű, hangnemileg is csodálatosan elbizonytalanított refrénig.

 

Rögtön ez után következik a „Days Had Just Begun”, ez a mélázó, finom, féllassú nóta, amit akár maga Blackmore is írhatott volna. Legfeljebb a jóval keményebb torzított gitárról lehet rögtön tudni, hogy itt a Lyrelt halljuk a Blackmore’s Night helyett, a kompozíció azonban méltó párja a „Black And White”-nak, és itt végre egy remekbe szabott, igaz, nem magamutogatón virtuóz gitárszólót is élvezhetünk, amihez hasonlót csupán a – szentségsértés ide vagy oda, engem a Mr. Presidentre emlékeztető – „Running In Our Blood”-ban kapunk. Úgy érzem, ha a csapat mindössze ezzel a két dallal jelentkezik, már akkor eleget letettek volna az asztalra ahhoz, hogy a rockzene legfényesebb lapjaira felkerüljenek.

 

Kifejezetten slágerbe hajló a „Dust To Dust” nyitó témája és refrénje is, és bizonyos értelemben ez a szám áll még a legközelebb a Blackmore’s Night és – furcsamód – egyben a Nightwish törekvéseihez is. Ami persze azzal jár, hogy ez kacérkodik leginkább az olcsó csöpögősséggel is. Itt szembesülünk legélesebben azzal a dilemmával, hogy mennyire megengedhető a népies, régi korokat idéző slágerzene keveredése a jóval keményebb metallal. Magam sem tudom eldönteni, hogy kizárólag a reneszánsz rock vagy a szimfonikus metal felől közelítve el tudnám-e fogadni ezt a hibridet, ám mivel mindkettőt önmagában is szeretem, nekem nagyon bejön a dolog.

 

Későn ismertem meg a Lyrielt, de azt hiszem, rögtön bekerültek a kedvencem köré. Még nem tudom, hogyan szólalhatnak meg a színpadon, de a hangszerelésből, a harmonizálásból és a dallamok jellegéből arra következtetek, hogy élőben is tiszta, erőteljes és élvezetes lehet a zenéjük. A magam részéről már alig várom, hogy elkaphassam őket valamelyik budapesti koncerthelyszínen.

 

A zenekar tagjai:

Jessica Thierjung – ének

Oliver Thierjung – basszusgitár, vokál

Linda Laukamp – cselló, vokál

Tim Sonnenstuhl – gitár

Markus Fidorra – dobok, ütőhangszerek

Joon Laukamp – hegedű

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Numbers

2. Falling Skies

3. Skin And Bones

4. Black And White

5. Days Had Just Begun

6. Your Eyes

7. Dust To Dust

8. Der Weg

9. Astray

10. Worth The Fight

11. Running In Our Blood

12. Dream Within A Dream

13. Black And White (Second Skin Version)

 

Diszkográfia:

Prisonworld (2005)

Autumntales (2006)

Paranoid Circus (2010)

Leverage (2012)

Skin And Bones (2014)