Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja (Hangoskönyv)

Voltál már éhes? Nem arra gondolok, amit dél környékén érzel a korai reggeli után. Hanem igazi éhséget, amikor tudod, hogy most egy harapásnyi kenyér is képes lenne feltölteni. Vagy fáztál-e már úgy igazából, amikor tudtad, hogy a csontodig hatoló hideget még sokáig el kell viselned? Amikor minden porcikádban ott volt a hideg, és még miután meleg helyre mentél, akkor is sokáig benned maradt az emléke. Ha ezek közül valamelyiket átélted, akkor egy kicsit közelebb kerültél ahhoz a világhoz, amiről Alekszandr Szolzsenyicin írt regényében.

Szolzsenyicin saját élettapasztalatára támaszkodott: 11 évet töltött börtönben és munkatáborokban egy magánlevél miatt, amiben bírálta Sztálint. Mert Sztálint bírálni egyet jelentett a Szovjetunió bírálatával, ami egyet jelentett a Szovjetunió támadásával, hazaárulással, a szovjet nép – bármit is jelentsen az – munkájának aláaknázásával. Hasonló logikának köszönhetően került munkatáborba Ivan Gyenyiszovics Suhov, a regény főszereplője is, akinek annyi volt a bűne, hogy megszökött a német hadifogságból. Ezzel a tettével ugyanis azonnal gyanússá vált, kém lett belőle, és máris Szibériában találhatta magát. Az író ennek a kisembernek egy napját mutatja be, egy átlagos napot, valahol a fagyos pusztában.

Suhov életére két szó illik: egyhangú és kemény. Egyhangú, mert jól bevett forgatókönyv szerint történnek a dolgok. Amikor az ember bekerül a táborba, még lázadozik, fennen hangoztatja emberi jogait – holott a táborban már semmi joga nincs. Aztán lassan beletörődik, hogy a táborban semmi sem a sajátja, az olyan dolgok, mint egy kanál vagy egy kis kés óriási vagyonnak számítanak, a kenyér, a dohány vagy egy ruhanemű pedig az élet napos oldalát jelentik. Az ember ügyeskedik, hogy egy kicsivel több híg kását vagy öt perccel több pihenőidőt kapjon; bárkitől lop, aki nem képes visszavágni; és mindent elvesz, amit tud, hisz az a kevés számára majdnem mindent jelent.

Megszokás már, hogy a rabokat állandóan ellenőrzik, mindent teljesen szabályoznak, és bármilyen apróságért szigorított jár. Az őrök kényük-kedvük szerint büntethetik a fogvatartottakat, akikkel a nap minden egyes percében érzékeltetik, hogy nem szabadok. Egészen addig, amíg az ember el nem jut odáig, hogy már nem is tudja, mi a szabadság. Kikerülni a táborból? És ott mégis mit csináljon? Hazatérjen? Több évnyi börtön vagy munkatábor után már nincs hová hazatérnie. A börtön a világ, és a világ börtön. Csupán akkor szabad az ember, amikor alszik, amikor teljesen független másoktól, amikor azt gondol, amit akar, nem tartva a következményektől.

Miután az ember a regény végére ér, jobban kezdi el értékelni azt, amije van. Az ebédet minden nap, a meleg takarót, a tiszta ruhákat. Ezután ha éhesek vagyunk, és eszünkbe jut Ivan Gyenyiszovics, talán jobban fogjuk bírni a helyzetet, nem fogunk annyira fázni sem, mert tudjuk, hogy ennek egyszer vége szakad, enni fogunk, és melegben leszünk. De az embernek az is eszébe juthat, hogy éppen ezért volt igazi büntetés, amit Suhov és maga Szolzsenyicin is átélt. Hiszen több ezer ilyen és ehhez hasonló napon voltak túl, mire végre kiszabadultak. Mennyire nyomorítja meg ez az embert nemcsak testileg, de lelkileg is? Képes-e ezután bárki is teljes életet élni, nem érezve magán a szenvedés éveinek súlyát? Vagy éppen ez kell, hogy az életet a maga szépségében tudja élvezni? Szolzsenyicin nem hisz a szenvedés megtisztító erejében, vagy hogy azáltal közelebb kerülhetünk valaminek a megértéséhez. A szenvedés az csak szenvedés, nála leginkább hiány: a szabadság, a – nem elvont – boldogság hiánya. Annak a hiánya, hogy az ember a saját ura lehessen, és ne mások irányítsák, szabják meg az életét. Hogy választhasson.

Az Ivan Gyenyiszovics egy napja nyomasztó, ám mégis egyszerű történet. Bepillantást nyújt abba a világba, ami sajnos még mindig létezik a Föld bizonyos részein, és a XX. század során milliók életét törte ketté, nyomorította meg. László Zsolt elbeszélésében a regény hangoskönyvként is kiváló, a karakteres hangú színész néhol már-már szenvtelen hangja csak még inkább érzékelteti a sivárságot, amit a szibériai fagyos puszta közepén lévő barakkok és a bennük nyomorgó százak élete rejt magában. A kilátástalanság az ő tolmácsolásában talán még erősebb, mint Szolzsenyicin leírásában, hiszen Suhov és társai nem is gondolnak a szökésre, vagy arra, hogy ennek egyszer vége lehet. Hisz az idő itt mintha megállt volna, a napok telnek, csak a büntetés ideje nem akar fogyatkozni. A börtön az élet – az élet a börtön.