Woodkid: The Golden Age (CD)

Mit várhatunk egy albumtól, amely már az első számban tisztázza, hogy „the golden age is over” (vége az aranykornak), amelynek már a felvezető videoklipjében egy nyálát csorgató kutyával nézünk farkasszemet, amelyet az a kliprendező Yoann Lemoine jegyez, aki egyébként korábban együtt dolgozott Lana Del Rey-jel és Taylor Swifttel is? Kérdem, mert a válaszról fogalmam sincs: azt viszont egészen biztosan tudom, hogy a Woodkid néven színpadra lépő zenész valami olyat mutatott most nekünk, amelyre falatnyi kenyérként van szüksége a tömegigényeket kiszolgáló zeneiparnak. Olyan kreativitás, olyan ötletesség, olyan izgalom árad minden dalából zenei és szövegi szinten is, amit minden előadó megirigyelhet a tengeren innen és túl.

 

Amikor az album megjelenésekor a főszerkesztő érdeklődött nálam, ugyan érdekel-e a korong, a „Run Boy Run” meghallgatása és klipjének megnézése után azonnal a „túlságosan bizarr” kategóriába helyeztem el magamban Woodkidet, és igazából véleményem azóta sem változott. Ámde. A 2013-as év végén valahogy újra találkoztam a lemezzel, és miközben ezt a cikket írom, már jónéhányszor végigpörgött a lejátszómban, csodálatom és elragadtatásom pedig folyamatosan csak nőtt és nőtt. Szinte döbbenetes az a zenei gazdagság, amivel a The Golden Age dalai rendelkeznek, arról nem is szólva, hogy csodálatos szövegvilág társul hozzájuk – a „Did you ever feel / We’re falling as we grow?” még csak a jéghegy csúcsa.

 

Zavarba ejtő koncepcióra épül a The Golden Age, Woodkid ugyanis a felnőtté válás, a gyerekkortól való elszakadás rémisztő szabadságáról dalol – hol már-már blues-ba hajlóan szomorúan, hol himnuszszerű ünnepélyességgel, de valahogy sosem olyan felszabadultan, ahogyan a téma látszólag indokolná. Megéljük, megtapasztaljuk a kamaszkor gazdag érzelemvilágát, ráeszmélünk a békés otthon illúziójára, a biztonság képlékenységére, a szerelem mámorító, majd végtelenül szívtépő érzésére („I wonder what I am made for / If I’m not meant to be with you”), hogy aztán ne várjon más, mint vég nélküli útkeresés, a bizonytalan, rögös, nehézkes jövővel való kényszerű szembenézés („How could you be the one if you’re not the same / If in the hands of gods you have lost your way”), mert csak így találhatjuk meg magunkat. Már, ha nem veszünk el valahol az út közben…

 

És ehhez a kellemetlenül ismerős gondolatisághoz olyan zene párosul, amely mintegy újabb szintre helyezi a teljes albumot. A zongorára épülő, aztán gyakorlatilag nagyzenekari hatásokat mutató, vonósokkal, dobokkal, fúvósokkal, még orgonával is kiegészülő dallamvilág varázslatos egyediségről tesz tanúbizonyságot, de a rendkívül bátor ritmusszekción túl Woodkid hangja fogja össze tökéletes kompozícióba a szerteágazó, magával ragadóan örvénylő hangszereket. Lemoine melankolikus, visszafogott, de mégis komoly érzelmek sűrítő, melodramatikus hangja néha izgatottan suhan a hangulattal (Run Boy Run), máskor kontrasztként áll a kórus mögött (Stabat Mater), míg végül egészen a kozmoszig szárnyal (Conquest of Spaces) – hogy aztán újra visszatérjen az otthon („Where I’m born is where I’ll die / Where I live is where I cry”) melegébe a maga zavart bűnösségében (Where I Live).

 

 

Nem könnyen emészthető történetet mesél Lemoine, ez már a felvezető videókból is látszott: ugyanis mielőtt megjelent volna az album, „ráhangolódásként” évenként egy klipet csodálhattunk meg a francia alkotótól: az „Iron”, a „Run Boy Run” és az „I Love You” hármasa ráadásul egységes képi világgal, egymásra utalgató szimbólumokkal dolgozik, a fekete-fehér jelenetek fájdalmasan-különösen záporoznak ránk, szinte hibátlanul illusztrálják kamaszkori félelmeinket – bennem az egyébként zseniális Ahol a vadak várnak hangulatát idézték, annak minden dühével és vágyával együtt. A zeneileg meghatározhatatlan, a komolyzenei alapokra építkező elektronika és a barokkos pop határmezsgyéin billegő Woodkid első stúdióalbuma hihetetlen kreatív energiákat mutat meg; már csak rajtunk áll, hogy igazán be tudjuk-e fogadni ezt a hullámzó, érzelemgazdag hangzásvilágot. Engem egészen váratlanul talált meg, s azóta sem tudok szabadulni hatása alól – egyelőre talán nem is akarok.

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. The Golden Age

2. Run Boy Run

3. The Great Escape

4. Boat Song

5. I Love You

6. The Shore

7. Ghost Lights

8. Shadows

9. Stabat Mater

10. Conquest of Spaces

11. Falling

12. Where I Live

13. Iron

14. The Other Side

 

Diszkográfia:

The Golden Age (2013)