Főkép

Tudom, nem szabadna, hogy ízlésbeli kérdésekben bármennyire is befolyásoljon egy adott alkotó személyisége és egyéni meggyőződései, bizonyos esetekben mégsem vagyok képes elkerülni, hogy effélék is alakítsanak azon, miként ítélem meg műveiket. Robert Schumann-nál egyértelműen ez a helyzet állt elő, vagyis prekoncepciókkal közelítettem hozzá, habár amint alaposabban megismertem az általa komponált darabokat, önmagukban is ellenállhatatlannak találtam közülük sokat, és egyértelműen e darabok közé tartozik az a-moll zongoraverseny és az ugyanebben a hangnemben komponált cselló concerto.

 

A Mendelssohn barátjaként a német zene megújítását szorgalmazó, színvonalának emelését tevékenyen is segítő Schumann pályatársához hasonlóan sokat merített az elődök, elsősorban Johann Sebastian Bach, Haydn, Beethoven és Schubert művészetének tanulmányozásából. Tőlük tanulták meg többek között a szerkesztés szigorát és a műfajok megszabott kereteit feszegető, ugyanakkor mindvégig azokon belül maradó kísérletezést. Ráadásul eszményük az egyetemes művészet volt, szemben az önmagában természetesen nem megvetendő, ámde veszélyes vadhajtásokat produkálni képes nacionalizáló törekvésekkel, melyek a kor politikáját jellemezték, és melyeket több kortárs alkotó úgyszintén átvett. Emellett fontos szerepet kapott még darabjaikban a természet és a természetesség, a mindent átható szépség és öröm érzete, ami nem kis mértékben a biztos családi háttérnek köszönhető – míg Mendelssohnnál ez a neveltetést, addig Schumannál Clara Wieck odaadó szerelmét jelentette.

 

E szerelem önfeledt mámora érződik ki Jacqueline du Pré és Daniel Barenboim emlékezetes Schumann-felvételeiből, amelyeket most sokadszorra adnak ki újból – ezúttal a Red Line sorozat részeként –, de e kivételesen ihletett interpretációk és a játéktechnikailag szintúgy tökéletes előadások valóban a kiválasztott kompozíciók legkiválóbb hangfelvételen őrzött értelmezései közé tartoznak. Mi több, a Barenboim–du Pré házaspár közösen készített albumaiból a zeneszerző és híres hitvese közötti harmóniát idéző összhangot lehet kiérezni, az elsőrangú csellista életének kegyetlen fordulata, a pályáját derékba törő sclerosis multiplex pedig mintegy a Schumann virtuóz karrierjének véget vető ujjbénulást utánozta.

 

Ugyanakkor Schumann éppen e sorscsapás miatt kezdett el gordonkán játszani, következésképp ez tette lehetővé, hogy ennyire hangszerhez igazítottan komponálja meg csellóversenyét, amely nem is igazán a szólóhangszer és a zenekar párbeszéde, mint inkább szabadjára engedett csellófantázia, ahol a többi hangszeres csupán a kísérő szerepét vállalja magára. Ennek ellenére a zenekari színek kifejezetten csodálatosak, végtelen finomsággal egészítik ki a csellón megszólaló, gyakran meglepően, de sosem öncélúan vagy zavaróan virtuóz dallamokat. A műben megfigyelhetjük még a Schumannra olyannyira jellemző (és a nagy formákban részben Beethoventől átvett) monotematikus építkezést, az ehhez kapcsolható, fantáziaszerű kidolgozást (amit Schumann a szonátaformával ötvöz egészen zseniálisan), és a szünet nélküli tételátmeneteket, melyeknek köszönhetően szinte egy lendületre eljátszható-eljátszandó a mű.

 

Az ifjú Brahmsnak ajánlott opus 92. különlegessége – a bevezető varázslatos kürtjei mellett – az a mód, ahogyan a természetet, a folyókat utánzó hullámzást az érzelmek hullámzása váltja fel. Az pedig, ahogyan az akkordokból töredezve kibomlik és összeáll a dallam, és ahogyan Schumann újfent egyetlen témát vezet és variál végig az egész darabon, úgyszintén lángészre vall.

 

És persze az sem mindennapi teljesítmény, ahogyan a szerző az 1841-ben elkészült, zongorára és nagyzenekarra írt fantáziát (Phantasie) négy esztendővel később – egymást ebben az esetben is átmenetmentesen, azaz attacca subito követő – két tétellel (Intermezzo és Allegro vivace) egészítette ki úgy, hogy egyáltalán nem érezni törést a részek atmoszférája között, még inkább fokozza csodálatomat. Maga a mű a vidámság és szépség „szimfóniája”, amit képtelenség nem élvezettel hallgatni, az első tétel kadenciájában, valamint a harmadik tétel zongoraszólamában pedig olyan ritmuseltolásokat, szinkópás megoldásokat hallhatunk, amelyekben a 20. századi jazz előképeire ismerhetünk.

 

Ki tudna ellenállni tehát ily kábítóan gyönyörködtető műveknek, melyekhez elragadó varázsukban legfeljebb Mendelssohn ifjúkori alkotásai, esetleg Beethoven utolsó zongoraversenyei foghatók, főleg, ha azok ennyire értő és ihletett előadásban hallhatók. Egyértelműen nem lehet, és nem is érdemes. Ha pedig valaki még csak ismerkedik Schumann művészetével, bevezetésül – esetleg a „Tavasz” és „Rajna” szimfóniák mellett – mindenképp ezt az albumot ajánlanám.

 

Előadók:

Jacqueline du Pré – cselló (1-3)

Daniel Barenboim – zongora (4-7), karmester (1-3)

New Philharmonia Orchestra (1-3)

London Philharmonic Orchestra (4-7)

Dietrich Fischer-Dieskau – karmester (4-7)

 

A lemezen elhangzó művek listája:

1-3. Cello Concerto in A minor, Op. 129

4. Introduction & Allegro appassionato, Op. 92

5-7. Piano Concerto in A minor, Op. 54