Főkép

Azt hiszem, örökre érthetetlen marad számomra, hogy a világnyelveket beszélő közösségek gyakorlatilag miért ignorálják teljességgel a nem saját piacukra készült nagylemezeket, mint ahogy példának okáért az angol ajkú kritikusok láthatóan abszolút megfeledkeztek Celine Dion tavalyi frankofon albumáról is, és úgy üdvözölték a Loved Me Back To Life-ot, mintha a művésznő valóban hat éve nem jelentkezett volna új nagylemezzel. Pedig ha tudomást vettek volna az előző megnyilatkozásról, sokkal jobban meg tudnák becsülni Ms. Dion stílusának sokszínűségét, és végre megértenék, hogy érzelmessége voltaképp az egészen bensőséges, valóban személyes hangvételű daloktól terjed a ténylegesen nagy ívű, himnusszerű szerelmes vallomásokig, mely utóbbiakkal elsősorban a Las Vegas-i kaszinók közönségét kívánja szórakoztatni. Persze Jennifer Lopez hasonlóképp kifejezetten másként szólal meg spanyol, mint angol nyelvű dalaiban, sőt, a kontraszt nála, ha lehet, még erősebb, a lényeg mégiscsak az, hogy azt érezhetni, mintha az amerikaiak valamivel – vagy tán sokkal – „konyhakészebb”, könnyebben fogyasztható zenékre vágynának a világ többi részénél.

 

Ám könnyen lehet, hogy épp a kísérletezés hiánya és a sémákba illeszthetőség miatt talál el hozzájuk olyan könnyen minden egyes szerzemény, mely a legújabb albumon szerepel. Az ugyanis kétségtelen, hogy az összes szám minden hangja és minden dallamfordulata abszolút profizmusról árulkodik, és ha akarnék, sem tudnék belekötni egyikbe sem, hiszen a maguk nemében rendkívül magas színvonalat képviselnek a lemezen hallható dalok. És még ennél is fontosabb, hogy az alkotók egy pillanatra sem hagynak unatkozni minket, így négy-öt percenként határozottan új oldalát ismerhetjük meg Celine Dion ezerarcú előadói személyiségének, ám miközben hol Christina Aguilera, hol Alanis Morissette (nem tehetek róla: az ismételgetett „Thank you”-zás nálam ugyanúgy őhozzá kötődik, mint a végtelenségig variált „No, no”-k Henry Purcellhez), hol pedig Rebekka Bakken és mások hatását lehet felfedezni egy-egy dal hangütésében vagy megformálásában, mindvégig tudatában maradunk annak, hogy kit hallgatunk.

 

Nem kizárt, hogy az albumra úgyszintén a futó trendekhez igazodva – többek között Taylor Swift és Avril Lavigne példáját követve – került fel két kettős is, hogy, úgymond gazdagítsák a választékot, és Stevie Wonder esetében ez egyértelműen be is jött, hiszen az ő orgánuma oly mértékben elüt a manapság megszokott hangoktól, hogy rögtön felkapjuk a fejünket, ha csak megszólal. Ennek ellenére a No-Yóval rögzített duett sikerült sokkal hatásosabbra, vélhetően épp azért, mert ebben a szerzeményben senkinek sem – az átlagos rajongónak legalábbis nem – kellett kilépnie a komfortzónájából: a dal kellőképp ütős és érzelmes ahhoz, hogy bárkit már az első meghallgatás során megfogjon.

 

A legeltaláltabb szerzeménynek jómagam mindenképp a „Water And A Flame”-et érzem, melyben Rebekka Bakken dalainak jazzesen, R&B-sen sötét tónusát vélem felfedezni. Ennek köszönhetően ez a dal valamelyest kilóg a többi közül, és nyilván az is sokat elmond róla, hogy eredetileg ez lett volna az egész lemez címe is, ugyanakkor az sem lehet véletlen, hogy végül az első nóta lett a kivételezett, hiszen ez felel meg leginkább az észak-amerikai közönség igényeinek.

 

 

A „Loved Me Back To Life” ugyanis ellenállhatatlanul szenvedélyes, és a szív olyan húrjai rezonálnak rá, melyek kevés kivétellel mindannyiunkban megvannak és könnyűszerrel megszólaltathatók. Ez nem levon, hanem éppenséggel hozzáad a szerzemény értékéhez, hiszen az egyetemesség a művészetben inkább erény, mint hiba, feltéve, hogy alkotójuk nem kifejezetten avantgárd kísérletek megvalósítására törekszik velük. Ám nem hinném, hogy Celine Dion és zeneszerzői a nagy újítók babérjaira vágynának.

 

Azoknak, akik eddig is kedvelték Celine Diont, szinte biztosan bejön az új anyag is, amely ugyanazt a nívót hozza, mint az énekesnő jóformán bármelyik korábbi lemeze. Elképesztő meglepetésekre ugyanakkor senki se számítson; a klasszikus sláger nem feltétlenül a nyaklótlan kísérletezgetés terepe, és bizony nem is állna jól az efféle előadóknak, ha érdes, karcos, gúnyos, vagy ritmikailag nem bennfentesek számára felfejthetetlen dalokkal állnának elő. Az effélét hagyjuk a progresszív bandákra, és mindenki csinálja azt, amiben a legjobb. Márpedig Celine Dion a sokszor túlcsordulóan érzelmes, mégis kellően kemény, szárnyaló melódiák megszólaltatásában az.

 

A lemezen elhangzó számok listája:

1. Loved Me Back To Life

2. Somebody Loves Somebody

3. Incredible (duet with Ne-Yo)

4. Water And A Flame

5. Breakaway

6. Save Your Soul

7. Didn’t Know Love

8. Thank You

9. Overjoyed (duet with Stevie Wonder)

10. Thankful

11. At Seventeen

12. Always Be Your Girl

13. Unfinished Songs

 

Diszkográfia:

La voix du bon Dieu (1981)

Céline Dion chants Noël (1981)

Tellement j’ai d’amour… (1982)

Les chemins de ma maison (1983)

Chants et contes de Noël (1983)

Mélanie (1984)

C’est pour toi (1985)

Incognito (1987)

Unison (1990)

Dion chante Plamondon (1991)

Celine Dion (1992)

The Colour Of My Love (1993)

D’eux (1995)

Falling Into You (1996)

Let’s Talk About Love (1997)

S’il suffisait d’aimer (1998)

These Are Special Times (1998)

A New Day Has Come (2002)

One Heart (2003)

1 fille & 4 types (2003)

Miracle (2004)

D’elles (2007)

Taking Chances (2007)

Sans attendre (2012)

Loved Me Back To Life (2013)