Főkép

Él New York-ban a jazz-zenészeknek egy olyan fiatal generációja, akik sokat játszanak egymással és akik ezáltal, vagy éppen a világszerte ismertebb zenészekkel való együttműködéseik folytán, mégis döntően saját erejüknél fogva egyre ismertebbé válnak. Ez elsőre talán elég tipikus karriernek tűnik. Ami miatt ezek a muzsikusok mégis kitüntetett figyelmet érdemelnek, az friss és sajátos látásmódjuk, amellyel a kortárs jazz meghatározó erőiként lépnek színre. Hogy mégis egy-egy választott hangszerén melyikük viszi előbbre, az természetesen New York-ban is azon múlik, hogy mekkora zenei egyéniséggé tud válni az illető. Mike Moreno, Lage Lund, vagy a már nagyobb csillag Lionel Loueke gitáron, David Sanchez, Chris Cheek vagy Mark Turner szaxofonon, Craig Taborn, Aaron Goldberg vagy Aaron Parks zongorán, Drew Gress, Thomas Morgen vagy Reuben Rogers nagybőgőn, Nasheet Waits, Németh Ferenc vagy éppen Eric Harland dobokon - hogy csak néhány nevet említsünk a teljesség igénye nélkül -, mind-mind ennek az állandó interakciónak meghatározó játékosai.

 

Aaron Parks első önálló korongján (Invisible Cinema, 2008) még többnyire a felsorolt nevek közül talált társakra egy olyan zenei vízió megvalósításához, amely egyszerre volt dinamikus és roppant melodikus. Későbbi együttműködése Joshua Redman-nel (szaxofon) a James Farm névre keresztelt kvartettben pedig első, önazonos című korongjukon (James Farm, 2011) már Európában is ismertté tette ezt az egészen különös érzékenységgel zongorázó fiatal titánt, hogy aztán már Kurt Rosenwinkel epikus Star of Jupiter (2012) dupla korongján hallhassuk egy egészen más felfogásban játszó kvartett részeként. Ezért csak idő kérdése volt, hogy a progresszív, de már letisztult művészekre kihegyezett Manfred Eicher, az ECM „atyja” felfigyeljen rá, aki lehetővé tette számára azt a merész vállalkozást, hogy Craig Taborn-hoz hasonlóan (Avenging Angel, 2011) Parks is szóló zongora iránti kíváncsiságának eredményeivel debütáljon az eminens kiadónál.

 

A szóló zongora műfaját Keith Jarrett után először Brad Mehldau-nak sikerült átértelmeznie: amíg Jarrett minden prekoncepció nélkül ül le a zongorához egy-egy ilyen koncertje alkalmával, addig Mehldau klasszikus vagy kortárs popdalok újraharmonizált átirataira vagy jazz standardekre improvizál éppen úgy szólóban, mint trióban. Mehldau balkéz játéka technikailag is új távlatokat nyitott, ezért akár azt gondolhatnánk, hogy nem sok tere marad annak, aki kipróbálja magát ebben a műfajban.

 

Parks pontosan ráérzett, hogy ha technikailag meghaladni az elődöket lehetetlen, akkor az egyetlen járható út saját egyéniségének lehető leghangsúlyosabb megjelenítése, lehetőleg az elődöktől eltérő formában. Amikor a gyönyörű Mechanics Hall-ban, Worcester-ben közönség nélkül a zongorához ült improvizálni, ennek megfelelően egy csak rá jellemző, nagyon harmonikus, intim hangzást alkotott meg. Többnyire témaszerű kezdésekkel, formákkal indítja a minimalista felfogásban hömpölygő melódiáit, amelyek harmonicitását többnyire csak jelzésértékűen, időnként a halknál is halkabban jeleníti meg („Asleep in the Forest”, „Elswhere”). Esetenként pedig éppen ellenkező felfogásban zongorázik: az „In Pursuit” egy roppant dinamikus arpegiokra épülő szerkezet, és az egész rögtönzés voltaképpen ennek a szerkezetnek a hangsúlyozása.

 

Az egész korong Aaron Parks érett oldalát tárja elénk, egy még mindig nagyon fiatal, harmincéves muzsikus nem csak alkalmi kalandját a zenével.

 

Előadó:

Aaron Parks - zongora

 

Elhangzó szerzemények listája:

1. Asleep in the Forest

2. Toward Awakening

3. Past Presence

4. Elsewhere

5. In Pursuit

6. Squirrels

7. Branching

8. River Ways

9. A Curious Bloom

10. Reverie

11. Homestead