Főkép

Az 1723-tól a lipcsei Tamás-templom karnagyának posztját betöltő Johann Sebastian Bach három éven át gyakorlatilag heti rendszerességgel komponált új, német nyelvű kantátát, így nem csoda, hogy a passiók mellett ezek határozzák meg a szerző vokális és kórusműveiről kialakult képet. Különösen alulreprezentáltnak tűnnek viszont a latin liturgiához kapcsolható művek, melyeknek jellegét, színeit valószínűleg a nyelvválasztás is befolyásolta; a h-moll mise a négy missa brevis és a két változatban is fennmaradt Magnificat ugyanakkor meghatározó részei Bach életművének. Ezzel szemben furcsán anakronisztikus az érett és a késői barokkra cseppet sem jellemző műfajválasztás a motetták esetében, melyek ennek ellenére a szerző kórusművészetének kiemelkedően legszebb reprezentánsai közé tartoznak.
 
A Magnificat fényes és ünnepélyes D-dúrba transzponált második verziója Isten zenében való dicsőítésének legszebb példái közé tartozik. A korhoz képest komoly apparátusra íródott mű stílusát tekintve az itáliai mesterek, mindenekelőtt a Bachra jelentős hatást gyakorló Antonio Vivaldi által is képviselt római katolikus hagyománnyal rokonítható, miközben sokat megőrzött az észak-német felfogásból is. A kizárólag kórusokból és áriákból álló, azaz recitativóktól mentes, tizenkét tételes kompozíció a monumentális, arannyal és márvánnyal díszített templomok hangulatát idézi gondosan kidolgozott részleteivel, tündöklő pompájával és magasztosságával. Nem véletlen, hogy a művet Vivaldi egyik Gloriájával párosítva szintén rögzítették, hiszen a Magnificatból még legbensőségesebb pillanataiban is az a fajta megnyugvás, a ténylegesen dicsőítő tételekben pedig olyasféle életöröm árad, amit inkább olasz, mint német zeneszerzőkhöz társítanánk.
 
John Eliot Gardiner etalonként felfogható felvételét pontosan az a lendület, izgatottság és derű határozza meg, ami olyannyira ragyogóvá és barokkosan ékessé teszi a darabot. A korhű hangszerek, különösen a nyitó és záró kórustételben megszólaló natúrtrombiták fenségessége, a fafúvósok hangulatfestő kísérete, a csodálatos ellenpontban egymást kergető kórusszólamok, a hit bizonyosságával fohászkodó szólórészek mind-mind a lehető legsokatmondóbban szólalnak meg a kiváló előadóknak, az átgondolt értelmezésnek és az elsőrangú karmesteri munkának köszönhetően.
 
Ha nem is a Magnificat éles ellentétei, a motetták mindenképp egy egészen eltérő tradíciót képviselnek. A hangszeres kíséret szinte az észrevehetetlenségig a háttérbe szorul, a szárnyaló, egymást kergető és időnként egymáshoz simuló szólamok helyett pedig a tömbösen mozgó, akkordikus harmóniák határozzák meg a művek hangulatát, ami letisztultságának köszönhetően és kissé megtévesztő módon a reformációs népénekek egyszerűségére emlékeztet. Különösen a „Jesu meine Freude” egyes kórustételeiből sugárzik egyfajta kemény férfiasság, melyhez hasonlóra évszázadokkal később a mi Kodályunk és Bárdos Lajosunk törekedett több kórusművében is. Ezzel együtt nem ritkák az olyan részletek sem, melyek a flamand reneszánsz mesterek két- vagy háromszólamú, horizontális harmóniákra épülő polifóniáját idézik, így tökéletesen megfigyelhető, hogy Bach valóban összegzett, integrált, ezzel egy időben pedig megihletett és utat mutatott az eljövendő nemzedékek számára is.
 
Ton Koopman felfogásában egyszerre érezhetjük meghatározóan németnek és transzcendentálisan időtlennek e műveket. A kórus egységessége, a rendkívüli erővel párosuló végtelen nyugalom a sziklaszilárd hit megtestesítői és megfogalmazói. Philippe Herreweghe vitte tovább ezt a tradíciót, amely hibátlan arányérzékével és jóformán nem evilági áhítatával Bach egészen más dimenzióit tárja elénk, mint Gardiner felvillanyozó interpretációi, mégis ugyanazt a tökélyt és felülmúlhatatlanságot jelenítik meg, amely Bach gyakorlatilag minden kompozíciójának sajátja.
 
Kétségkívül érdemes ilyen formában, ebben az összeállításban megismerkedni a néhai lipcsei karnagy kórusművészetével, hiszen a két előadói felfogás és a művekben megjelenő kétféle stílus egyaránt csodálatosan kiegészíti egymást, és ennek köszönhetően teljesebb képet ad a szerző oeuvre-jének e szegmenséről. A lemez az ínyenceknek éppúgy csemege lehet, mint ahogy a Bach egyházi zenéjével még csupán ismerkedőkkel is könnyen megszerettetheti a komponista kórusművészetét.
 
Előadók:
The Monteverdi Choir (1-12)
English Baroque Soloists (1-12)
John Eliot Gardiner – karmester (1-12)
Netherlands Chamber Choir (13-16)
Ton Koopman – karmester (13-16)
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-12. Magnificat in D major, BWV 243
13. Motet – Singet dem Herrn ein neues Lied, BWV 225
14. Motet – Jesu meine Freude, BWV 227
15. Motet – Der Geist hilft unsrer Schwachheit auf, BWV 226
16. Motet – Lober den Herrn, alle Heiden, BWV 230