Főkép Benedetto Marcello hírneve nem kizárólag zeneszerzői tevékenységén alapul. Ő volt a szerzője ugyanis annak a szatirikus röpiratnak, az Il teatro alla moda-nak (A divatos színház, 1720) is, melyben a zenekritikus és komponista élcelődve bírálja kora Velencéjének dalszínházi gyakorlatát. Úgy is mondhatnánk, hogy a tanult zeneértő szemszögéből veszi szemügyre és találja valamelyest könnyűnek az alapvetően recitativók és áriák váltakozására épülő operát, benne mindenekelőtt a sok esetben olcsónak tetsző csillogás, a magamutogató virtuozitás előtérbe kerülését. Azt, hogy Marcello mennyire komolyan gondolta kifogásait, jól mutatja az 1727-ben, Antonio Conti librettistával közösen alkotott drámai kantáták sora, amelyekben az Il Timoteotól kezdve egészen a Cassandráig mitológiai témák sorát dolgozták fel.
 
A megátkozott, keserű sorsú jósnő, Kasszandra történetét Homérosz Iliászából ismerhetjük, ám Marcello művében nem annyira maga a história, mint a hősnő érzelmeinek zenei illusztrációja a meghatározó elem. A legszembetűnőbb eltérést a 18. század első harmadának velencei dalszínházi műveihez képest az áriák és a sokszor öncélúnak ható énektechnikai bravúrok elhagyása jelenti, melyek helyét az elsősorban recitativókból és ariosókból összeálló szerkezet, valamint az affetti, vagyis az érzelmek hiteles kifejezése veszi át, amit nem egyszer merész modulációk alkalmazásával sikerül elérnie a komponistának. A deklamáció és az emocionalitás nyomatékosítása egyszerre múltat idéző és progresszív, hiszen Claudio Monteverdi 17. század elején-közepén közreadott drámai madrigáljaiban ugyanúgy a recitativóé és – kisebb részben – az ariosóé volt a főszerep, mint Christoph Willibald Gluck 1760-as évekbeli reformoperáiban, de a francia udvari opera is ugyanebbe az irányba mozdult el már a 18. század közepe felé.
 
Szintén fontos változtatás a szólóhangszerek kiiktatása, mivel a kizárólag continuóval, ráadásul egyetlen csembalóra lecsupaszított kísérettel előadott ének újfent éppúgy a reneszánszból származtatható hagyományok felélesztése, mint útmutatás a késő klasszicista és romantikus Lied stílusa felé. Jellegzetesen barokk megoldás viszont a regiszter ambivalenciája: azaz a művet egyetlen tétel kivételével éppúgy előadhatja alt, mint basszus is, amit a jelen felvételen ugyanazon énekes falsettót és természetes hangot egyaránt alkalmazva old meg, és így ténylegesen lefedi a kotta által sugallt, döbbenetesen tág (F–a”) hangterjedelmet.
 
Furcsának tűnhet ugyanakkor, hogy míg Marcello felettébb kritikusan viszonyult többek között Antonio Vivaldi operáihoz, addig a concerto területén éppen az ő általa megszilárdított és továbbfejlesztett kompozíciós elveket vitte tovább, persze kétségtelenül a maga sajátos stílusában, melyre ugyanakkor nem kis mértékben hatott bátyja, Alessandro művészete is – olyannyira, hogy az utóbbi híres d-moll oboaversenyét többen Benedettónak tulajdonították. A versenyműből később, ahogy akkoriban szokásnak számított, Johann Sebastian Bach készített billentyűs hangszerre komponált átiratot, amely a Vivaldi-átdolgozások mellett jelentős szerepet játszott Bach egyéni stílusának kialakításában.
 
Az alapul vett velencei concertók között szerepelt Benedetto Marcello egyik (op. 1 no. 2, e-moll) hegedűversenye is, c-mollba transzponálva. Amint az a többi átdolgozásra is igaz, Bach úgy tartotta meg az eredeti darabok értékeit, hogy közben a figurációk és díszítések már sokkal inkább az ő idiómájára jellemzőek, a változtatások ezenkívül a hangszerek sajátosságai közötti különbségeket szintén tükrözik. Ám úgy vélem, ha Marcello, ha Bach műveként hallgatjuk a darabot, egyformán felemelő és izgalmas élményben részesülünk.
 
David Blunden hatalmas hozzáértéssel szólaltatja meg csembalóján a darabokat. Billentése tiszta és határozott, a barokk kor szokásainak megfelelően beillesztett, improvizált kadenciák ízlésesen simulnak bele a zenei szövet egészébe. Hangszere, ha lehet ilyet mondani, kifejezetten férfiasan szól. Kai Wessel ugyanakkor a női mély regisztert uralja tökéletesen, de basszusa is hibátlan, tiszta és egyenes. Régizenés, kifejezetten ízlésesen és visszafogottan koloráló énekmodora etalonértékű, Cassandrát pedig színészekével vetekvő érzékkel alakítja, és felülmúlhatatlan kifinomultsággal közvetíti a jósnő érzelmeit. Egyszóval az Aeon kiadó e kiadványa is a tőlük megszokott, magas nívót képviseli mind a műválasztást, mind pedig az interpretációt illetően.
 
Előadók:
Kai Wessel – kontratenor
David Blunden – csembaló
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-16. Benedetto Marcello: Cassandra, Cantata per Alto (1727)
17-20. Johann Sebastian Bach: Concerto in C minor BWV 981 (1714) after Benedetto Marcello