Főkép A ma érettebb zongoristanemzedékének egyik legígéretesebb képviselője, Jeremy Denk egészen különleges egyórányi anyaggal debütált a Nonesuch kiadónál, hiszen albumán Beethoven utolsó zongoraszonátája mellett Ligeti György késő 20. századi etűdjei hallhatók, a két komponista első hallásra erős kontrasztban álló darabjai pedig egészen rendkívüli módon egészíti ki egymást. Ám az ellentét hangsúlyozottan csak kezdetben tűnik élesnek, ugyanis mindkét szerző kora leghaladóbb eszméinek összefoglalásaként alkotta meg a jelen lemezre felkerült műveket.
 
Ludwig van Beethoven 1821–1822-ből származó, op. 111 jelzéssel megjelent c-moll szonátája a szerző utolsó zongorára írt darabjai közül való, és csupán a Diabelli-variációk (op. 120), valamint két bagatell-gyűjtemény (op. 119 és op. 126) követték még. A szonáta különlegessége a kéttételesség mellett (ami Beethoven esetében persze nem egyedi eset) a mű szerkezetének szokatlan szimmetriája, hiszen a rövidebb, címében is szenvedélyes Allegro con brio ed appassionato tételre egy időtartamát illetően nagyjából kétszeres hosszúságú, egy tizenhat ütemes C-dúr téma variációiból és codából álló, Adagio molto, semplice e cantabile tétel következik, ami után valójában furcsának hatna bármiféle lezárás is. A többnyire ellenpontot alkalmazó, gyakran fúgaszerű variációsorozat az örökkévaló zene eszményének leginkább Bach műveihez hasonlítható manifesztációja, és mind Beethoven művészi pályafutásának, mind a zongorairodalomnak egyik meghatározó, az abszolút tökélyhez kifejezetten közel álló, örökérvényű darabja.
 
Jeremy Denk játéka Beethoven művének mélységeibe segít behatolni – a vad szenvedély és a szinte kegyeletteljes áhítat között az érzelmek egész arzenálját vonultatja fel. Kétségtelenül nem szigorúan vett klasszika ez, hanem a tényleges nagyromantika egyik előfutára. Mindig érdekes kérdésként merül fel a lassú tétel harmadik variációjának értelmezése, amit a szerző eredetileg éppoly lassúnak szánt, mint a témát és az első két változatot, ám az évtizedekkel később megszületett ragtime teljesen más megvilágításba helyezte azt, így mára a gyors, jazzes megszólaltatás vált megszokottá. Denknek sikerül elkerülnie az eltúlzott, frivolitásba hajló ritmizálást, pedig a variáció valóban kínálja magát az efféle értelmezésre, ugyanakkor sikerül érzékeltetnie a töredezett ütemben eleve benne rejlő táncos, felszabadult, már-már népiesen könnyed játékosságot.
 
Egyértelműen sokkal komolyabb kihívást jelent bármely zongorista számára Ligeti György zongoraetűdjeinek első két kötete, melyek közül a korábbit 1985-ben adták közre, a második pedig 1988 és 1994 között született. (A tervezett harmadik kötet töredékben maradt a szerző idős korára megcsappant alkotóereje és halála miatt.) A tanító jellegű darabok a 20. század végére jellemző problémákkal szembesítik elsősorban az előadót, ám vele együtt a hallgatót is. Ligeti a romantikus hagyományokat folytatva minden egyes rövid kompozícióban egyetlen specifikus kérdéssel foglalkozik, Chopin és Schumann öröksége mellett azonban a fő hangsúly a poliritmiára és a szembehelyezésekre kerül, legyen szó regiszterekről, skálatípusokról, blokkolt és szabad hangokról vagy épp szokatlan aszimmetriákról. E tekintetben Ligeti etűdjei Philip Glass és Steve Reich művészi kísérleteivel rokoníthatók, de általában véve az ötvenes éveket követő művészi törekvések egyfajta összegzéseként felfoghatók.
 
A lemezről nyilatkozva maga Denk is kiemelte, mennyire más jellegű összpontosítást, a két kéz vagy a két agyfélteke teljes elkülönülését követelik meg a darabok, márpedig ez a szinte szkizoid megközelítés a második világháború után született avantgárd irányzatok szinte mindegyikére jellemző, és nem csupán a zene területén. A romantika grandiózus szeszélyessége és az afrikai zenére jellemző ritmikai eltolások vegyítése egészen újszerű muzsikát eredményezett, ami épp annyira előítéletektől mentes befogadási hajlandóságot követel meg a hallgatótól, mint amennyire élvezetesnek találjuk, amint megszoktuk még a jazzen is messze túlmutató szélsőségeit.
 
Rendkívül izgalmas párosítást hallhatunk tehát Jeremy Denknek a Nonesuch számára készített első albumán, és ugyan nem különösebben kedvelem a többszerzős lemezeket, Ligeti és Beethoven kései zongoraművei jószerével kínálják magukat az egymás mellé helyezésre – legalábbis ebből a felvételből erre következtethetünk –, a keretes elrendezés pedig különösen jól kiemeli a kettejük közötti szellemi rokonságot.
 
Előadók:
Jeremy Denk – zongora
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-6. Ligeti György: Piano Études: Book One
7-8. Ludwig van Beethoven: Sonata No. 32 in C minor, Op. 111
9-15. Ligeti György: Piano Études: Book Two