Főkép Egy standard akkor virágzik, ha az előadók sajátjukként játszák, ha a forma szabadon felbontható és nem csak a hangszerelés, hanem a struktúra is kötetlenül alakul az újabb és újabb értelmezések során. Ettől válik ismét élettel telivé, élvezetessé egy ismert dallam, és ha olyan zsenális muzsikusok formálják a dallamokat kísérő akkordmeneteket is, mint Chick Corea (zongora) és Gary Burton (vibrafon), és ha olyan kiváló hangmérnökökkel dolgoznak, mint Bernie Kirsh (recording and mixing) és Greg Calbi (mastering), akkor az eredmény elkerülhetetlenül egy olyan albummá válik, amely valószínűleg maradandónak fog bizonyulni nem csak az említett művészek, hanem magának a zenének a történetében is.
 
Persze ahogyan minden mérföldkőhöz, ehhez a koronghoz is út vezet, picit konkrétabban egy legalább negyven évre visszatekintő kollegalitás és barátság, amelyet hat korábbi duó album és több más zenei szituáció is díszít. Ezekenek az ornamentumoknak minden pozitív hatása jelen van ezen a lemezen, amelyet leginkább az egymás iránt érzett végtelen bizalom, megértés és az összhangból fakadó öröm jellemez. Chick Corea kompozicionalitásának erejét – a további irányt kijelölő lemez utolsó darabjának, „Mozart Goes Dancing”, egy kivételével - most nem új szerzemények írásában, hanem a jazz korábbi nagymesterei és más muzsikusok előtti tisztelgésében meríti ki, maradéktalanul.
 
Minden egyes téma jól megformált, az egyes motívumok gyakran uniszonóban szólalnak meg a zongora és a vibrafon hangjain, semmi sem magától értetődő, az érdeklődést a feszes és a másik hangszerre állnadóan reflektáló kíséretek tartják fenn és teszik izgalmassá. A virtuozitás sohasem öncélú, mindig a zene sodrásához ad hozzá, és esetenként a befogadónak teremti meg a nagyzenekari hangzás illúzióját, mint a pezsgő „Hot House” darabon.
 
De a kidolgozottság magas fokát jelzi Monk „Light Blue” témájára megírt, uniszonóban előadott „bevezető” szólója is, hogy aztán a töredezett ritmust fenntartó zongorakíséretre Burton ütői már teljesen szabadon szökkenjenek a fém akusztikájának hangjain.
 
Két Jobim darab is helyet kap a korongon – „ Chega de Saudade”, „Once I loved” -, az előbbi komplexitásánal fogva jobban illeszkedik a lemez hangulatához, míg az utóbbi dallama a szerző jegyeit markánsan magán hordozva még oldottabbá teszi a muzsikálást. Egészen szenzációsak itt is az improvizációk elé becsempészett szóló kíséretek, amelyek nyilván előre megírtak, de mégis annyira természetesen és lazán áradnak a zongorából, hogy a zenei összhangból fakadó öröm a befogadónak is a mámor köntösét kölcsönzi.
 
A Bill Evans és Dave Brubeck balladák – „Time Remembered” és „Strange Meadow Lark” – zongora intróival Corea a saját hangján emlékezik két zongorista legendára, hogy maguk a duó feldolgozások által a szerzők muzikalitása is markánsan jelen legyen.
 
Egy Beatles átirat szinte mindig garantáltan siker, Lennon és McCartney „Eleanor Rigby” átiratának ereje Corea balkezes játékában rejlik, a MÜPÁ-ban adott budapesti koncertjüknek is ez volt az egyik legerőteljesebb darabja.
 
„Chick dolgozott a legtöbbet a hangszerelésen – ő egyébként is egy igen termékeny szerző. Gyakran próbáltunk egy darabot egy – két óráig és miután késznek tekintettük, szundikáltam egy kicsit, hogy aztán ezalatt Chick mindent átírjon: hozzáadott egy új részt vagy előállt valami egészen új ötlettel, amit aztán másnap kipróbáltunk. Miután végül elégedettek voltunk, repültünk Bernie Kirsh-hez, állandó hangmérnökünkhöz, hogy feljátszuk a repertoárt. Ahogyan mindig, ha egyszer már megtanultunk egy darabot, a felvétel egészen könnyű. A neheze valójában a legjobban sikerült hanganyag kiválasztásában rejlik a megismételt felvételek közül.” Gary Burton
 
Előadók:
Chick Corea – zongora
Gary Burton – vibrafon
 
Közreműködők:
Harlem String Quartet (10)
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Can’t We Be Friends (Swift/James)
2. Eleanor Rigby (Lennon/McCartney)
3. Chega de Saudade (Jobim/Moraes)
4. Time Remembered (Evans)
5. Hot House (Dameron)
6. Strange Meadow Lark (Brubeck)
7. Light Blue (Monk)
8. Once I Loved (Jobim/Moraes)
9. My Ship (Gershwin/Weill)
10. Mozart Goes Dancing (Corea)