Főkép

Aki eddig nem hitt az internet erejében, Lana Del Rey, azaz Lizzy (Elizabeth Woolridge) Grant hirtelen jött sikeréből egyértelműen megbizonyosodhatott róla, hogy egy eleinte kizárólag digitálisan terjesztett klip – jelen esetben a „Video Games” – valóban egyik napról a másikra sztárt csinálhat az áttöréssel addig egy független, kis kiadónál hiába próbálkozó énekesből. A televízió csillaga, nagyon úgy tűnik, végképp leáldozott, legalábbis ami a populáris zenét illeti.
 
A sikerhez persze nem árt némi tehetség sem, ami viszont talán még ennél is fontosabb, az az, hogy sikerüljön ráérezni a közönség igényeire, s valamiféleképp összhangba kerülni a korszellemmel vagy korhangulattal. Manapság pedig jól láthatóan nagy keletje van a szomorúságnak, az emón túllépő deprimáltságnak, ami mégis megőriz valamennyit az érzelem- és világfájdalom-orientált stílusok édeskés borússágából és időnkénti elborultságából is. Lana Del Rey egy kevés Bonnie és Clyde-fílinggel fűszerezett, belassult, időnként rapre emlékeztető szövegekkel és ritmusokkal teli zenéje és alt hangja pedig igencsak tetszetősen keveri a szentimentalizmust a (nem metalos) keménységgel.
 
Bizony, ha jobban odafigyelünk, meghalljuk a hip-hopos alapokat, sőt, a szintetizátoros félsikolyokat is, miközben a dallamok, a gitáron megszólaló motívumok – vagyis eleve a torzítatlan gitárok hangsúlyos jelenléte – az indie rock hangulatait idézik. A többnyire ereszkedő szekvenciákból álló témák sem kifejezetten vidítóak, a szintetizátorok pedig közben vonósokat idéző hangzásokkal telítik az alapokat, és néha még hárfára emlékeztető futamok is felcsendülnek – vagyis a fúvósok képviselte tomboló testiség helyett a szimmetria és a ráció uralkodik Lana Del Rey dalaiban. És ha az előbb Arthur Penn híres gengszterfilmjéhez hasonlítottam az album atmoszféráját, akkor most azt is hozzá kell tennem, hogy valamiféle különös, transzcendentális síkon mindez Bret Easton Ellis korai regényeivel és Sofia Coppola elgondolkoztató filmjeivel együtt ugyanazon elképzelt csillag körül kering.
 
A lemezt ért kritikák többnyire a változatosság hiányát kifogásolták, s azt vetették Lana Del Rey szemére, hogy tucatnyi, többé-kevésbé azonos stílusban megírt dalt meglehetősen nehéz egyhuzamban végighallgatni, ám valamiért nem tudok egyetérteni velük. Egyrészt akadnak az albumon némileg tempósabb számok is, mint a kifejezetten popos, ezzel együtt szatirikus „Diet Mountain Coke”, a meglehetősen társadalomkritikus „National Anthem”, vagy a csúnyán szókimondó „Radio”, másrészt egyáltalán nem riasztó az a visszafogottság, néhol pedig kifejezett minimalizmus (a Nullánál is kevesebb, valamint a Made In Hollywood végletes visszanyesettsége és elkeseredettsége), ami a teljesen fehér belső borítón és a csupán három vörös rózsával díszített korongon szintén kifejezésre jut.
 
A legjellemzőbb dalok mégis az olyan szikár, szenvelgéstől és kitörésektől mentes, mégis mélységesen szomorú szerzemények, mint a címadó „Born To Die”, a valóban jogosan slágerré vált „Video Games” vagy az asszociációk ködétől homályos „Summertime Sadness”. Aki pedig jól beszél angolul, ezernyi apró leleményre ráakadhat a szövegekben, ahogyan éppígy garmadával lelhet rajta a levertebb pillanatainkban bármikor (fel)idézhető mondatokat és töredékeket, melyekkel igazán könnyű ilyenkor teljesen azonosulni is.
 
Nagyon remélem viszont, hogy Lana Del Reyt nem éri el a nagy kiadókhoz szerződött tehetségek sorsa, és nem kell művészi kompromisszumokat hoznia a rendkívüli siker fenntartásának érdekében, mert ő így tökéletes, és ha mindenképp fejlődnie kell, azt csak belső késztetésre szabad megtennie.
 
Előadók:
Lana Del Rey – ének
Al Shux – gitár, basszusgitár, billentyűk, programozás, ének
Emile Haynie – dob, hangok, billentyűk
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Born To Die
2. Off To The Races
3. Blue Jeans
4. Video Games
5. Diet Mountain Dew
6. National Anthem
7. Dark Paradise
8. Radio
9. Carmen
10. Million Dollar Man
11. Summertime Sadness
12. This Is What Makes Us Girls
 
Diszkográfia:
Kill Kill (2008) – EP
Lana Del Ray A.K.A. Lizzy Grant (2010)
Lana Del Ray (2012) – EP
Born To Die (2012)