Főkép Az 1721-ben kiadott és Keresztély Lajos brandenburgi őrgrófnak ajánlott hat versenymű a zenekari szvitekkel együtt Johann Sebastian Bach legismertebb művei közé tartozik, keletkezésükkel kapcsolatban azonban rengeteg részlet a mai napig homályban maradt. A feltételezések szerint a dedikáció csupán egy befolyásosabb pártfogó megnyerésére tett – ráadásul sikertelen – kísérlet, maguk a concertók azonban vitathatatlanul Köthenben születhettek. A zenekutatók szerint ezt támasztja alá a versenyművekben kiemelt szerephez juttatott hangszerek kiválasztása is, az anhalt-kötheni Leopold herceg ugyanis alig pár évvel azelőtt vette alkalmazásába a takarékosságáról híres I. Frigyes Vilmos által Berlinből elbocsátott, igen magasan képzett udvari zenészeket, akik e concertók szólóit kellő színvonalon megszólaltathatták.
 
Tehát, amint az Bach idejében egyébként is bevett gyakorlatnak számított, az egyes darabok korábbi teljes művek vagy azok részleteinek átdolgozásai, melyeket a rendelkezésre álló előadói gárdához, a hangszeresek képességeihez és a megrendelő igényeihez igazítottak. A nyomtatásban megjelent verziók így egészen hosszú érlelődési-csiszolódási folyamat végeredményének tekinthetők. Ami viszont egyértelműen megkülönbözteti a hat, különféle hangszerekre komponált concertót a kor más, hasonló gyűjteményeitől, az a művek meghökkentő változatossága. Hallhatunk ugyanis akkoriban már elavultnak számító consort-muzsikát, hagyományos concerto grossót, és a 18. század elején még újdonságnak, kifejezetten modernnek tekinthető szóló versenyművet – az 5. darabban voltaképp a valaha írt első billentyűs concertót tisztelhetjük.
 
Rögtön az első, F-dúr versenymű a többszörös újrahasznosítás példája: a concerto a BWV 208 jegyzékszámú „Jagdkantata” sinfoniájának kibővített, áthangszerelt újragondolása, az első tétel ráadásul a BWV 52, a harmadik pedig a BWV 207 kantátákban is szerepel – magától értetődően az itt hallhatótól némileg eltérő formában. Habár a zenetudósok többsége a vadászatról visszatérő őrgróf nemességére és dicsőségére tett metaforikus utalásként értelmezi az első és harmadik tételben megszólaló vadászkürtöket, az English Concert e felvételén is közreműködő Philip Pickett egy esszéjében egészen mást olvas ki a mű zenei retorikájából. Szerinte a kürtök a győzedelmes bevonulás fanfárszavát jelképezik, ami a római kortól fogva a sikeresen megvívott háborúból visszatérő uralkodókat fogadja, és ha a Brandenburgi versenyeket egyfajta zenés udvari látványosságként értelmezzük, valóban a műsorozat tökéletes nyitó darabja ez. Egyedül a táncos negyedik tétel lóg ki valamelyest ebből a képletből, de Pickett szerint a lantot szimbolizáló kisméretű hegedű és a pásztori oboák felelgetésében, Néró megtébolyodására való utalásként, a vanitas-motívum jelenik meg a zenei allegóriában, mely arra figyelmezteti a hallgatót, hogy még az uralkodók sem kerülhetik el a halált.
 
A második concerto, melyben a barokk korban szokatlanul magas hangolású F-trombita Philip Pickett allegorikus olvasatában a hírnév, míg a hegedű és a különböző fafúvósok a klasszikus költők jelképei lehettek, elsősorban virtuozitásával emelkedik ki a többi versenymű közül. Aki látta már élőben, korabeli hangszereken előadva e kompozíciót, pontosan tudja, miféle kihívást jelent az a szólóhangszerekre, különösen a trombitára írt dallamok megszólaltatóinak. E felvételen azonban Michael Laird makulátlan, lendületes, átélt játéka teljességgel természetesnek hiteti el az amúgy igencsak komoly nehézségeket támasztó trombitaszólamot is.
 
A harmadik concerto – vélhetőleg egyáltalán nem véletlenül – három, egyenként három szólamot felvonultató hangszeres csoport és a tutti versengése. A mű numerológiája rögtön számtalan lehetséges értelmezést sugall a szentháromságtól az angyalok hierarchiájának kilenc rendjén keresztül a kilenc múzsa allegorikus megidézéséig. Bach köztudottan vonzódott a matematikai szimbolikához, és ez talán ebben a darabban érvényesül legegyértelműbben e gyűjteményen belül. A concerto ripienóval kifejezetten közeli rokonságot mutató vonós versenymű talán épp ezért, e számszimbolikán alapuló mögöttes struktúra összetartó ereje miatt gyönyörködtet olyannyira a témákat folytonosan egymástól átvevő hangszercsoportok társalgásával. A két saroktételt mindössze két bontott akkord köti össze, és noha e gyakorlat egyáltalán nem volt idegen a barokk szerzőktől – például Vivaldi Négy évszakjának ősz tételében is található ehhez hasonló középső tétel – Philip Pickett értelmezésében itt az alfa és ómega, vagyis az istennel egyazonos „kezdet és a vég” megtestesüléseként felfogható az átvezetés.
 
Az első három Brandenburgi versenyhez mintegy ráadásként hozzátett 3. D-dúr zenekari szvit hangulatát az eleve pompát és szertartásosságot sugalló trombiták és az üstdobok határozzák meg. Az előző két szvitével összevetve kevésbé pontozott Overture lassú, ünnepélyes hömpölygésből gyors szólammozgásokkal teli fúgás ellenpontba megy át, ahol immár magától értetődően – a rézfúvósok korlátaiból adódóan – a hegedűk veszik át a prímet. A jól ismert Air tempója régizenés előadókhoz képest szokatlanul visszafogott; az English Concert csaknem a jóval több zenésszel felálló tipikus 20. századi kamarazenekarok megfontoltságával szólaltatja meg a kromatikus és oktávlépésekkel haladó basszus és a bőségesen díszített hegedűdallam varázslatos köztes szólamokkal kísért párbeszédét. A Lully által is kedvelt Gavotte könnyed ugrándozása, a Bourrée játékossága és a triolás, kontrapunktikus Gigue a stilizált tradicionális táncok felszabadultságával zárja le a szvitet.
 
Jóllehet a Brandenburgi versenyeket rendkívüli népszerűségüknek köszönhetően kevés kivétellel a korhű előadás mellett elkötelezett minden komolyabb zenekar repertoárjára vette már, és kiemelkedően jól sikerült felvételekből is jó néhány akad – elég a Petite Bande nagyszerű interpretációjára gondolnunk, melyet a budapesti Zeneakadémián is élvezhettünk, miképp az Academy of Ancient Music dupla albumának ijesztően gyors tempói is emlékezetesek – a „legfényesebb” hangzású felvétel alighanem az English Concerté. Trevor Pinnock együttesének, úgy hiszem, sikerült megtalálnia a tökéletes egyensúlyt a hagyományosnak nevezett romantizáló és a radikálisan régizenés felfogás között, és így az autentikus hangszerek valamelyest nyersebb, sokszor mégis selymesebb hangjával nehezebben barátkozók számára éppúgy élményt jelent a lemez, mint a dirigenstől és instrumentalistától egyaránt az urtext alapos tanulmányozását elváró zenerajongóknak.
 
Előadók:
Anthony Halstead – vadászkürt
Christian Rutherford – vadászkürt
David Reichenberg – oboa
Sophia McKenna – oboa
Valerie Darke – oboa
Alastair Mitchell – fagott
Simon Standage – hegedű, violino piccolo
Michael Laird – trombita
Philip Pickett – furulya
Michaela Comberti – hegedű
Elizabeth Wilcock – hegedű
Trevor Jones – brácsa
Jan Schlapp – brácsa
Annette Isserlis – brácsa
Anthony Pleeth – cselló
Richard Webb – cselló
Jennifer Ward Clarke – cselló
Amanda MacNamara – violone
 
The English Concert
Trevor Pinnock – karmester, csembaló
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-4. Brandenburgisches Konzert No. 1 F-Dur BWV 1046
5-7. Brandenburgisches Konzert No. 2 F-Dur BWV 1047
8-10. Brandenburgisches Konzert No. 3 G-Dur BWV 1048
11-15. Orchestersuite No. 3 D-Dur BWV 1068