FőképMióta csak létezik, az opera az előadóművészetek legösszetettebb és egyben legegyetemesebb megnyilvánulási formájának számít, hiszen benne dráma, költészet, zene és látvány egyesül. Nem csoda hát, hogy a legkiválóbb zeneszerzők jelentős része maradandót alkotott ebben a műfajban, és ennek köszönhetően a barokktól a huszadik század érett modernizmusáig egészen széles spektrumból válogathatott Christine Schäfer frankfurti születésű német szopránénekesnő, aki Handeltől Mozarton és Bergen át Boulezig számos szerző műveit énekelte már.
 
Valószínűleg pontosan ennek a sokrétű tapasztalatnak köszönhető, hogy Schäfer éppoly átélt líraisággal tudja előadni Semele fájdalmas, ugyanakkor rendkívüli technikai felkészültséget igénylő panaszát, mint Richard Strauss a felszínen némileg könnyedebb hangvételű kompozícióit, vagy épp Bellininek és Verdinek a bel canto tradícióban gyökerező áriáit. És miként a kísérőfüzetben is olvasható, a muzsika és a költészet közötti feszültség, mely mindvégig szinte kitapintható a művekben, különös vibrálással tölti meg a felvételeket.
 
Nem szeretnék az előítéletesség csapdájába esni, Schäfer valamiért mintha mégis a két Richard Strauss-operából vett áriában nyújtaná a legnagyszerűbb teljesítményt, mintha ezeknek modernizmusba áthajlóan romantikus színei és érzelemgazdagsága állna legközelebb egyéniségéhez. Persze távol álljon tőlem, hogy kritikával illessek bármit is az albumon, hiszen a Mignon részletének jellegzetesen franciás hetykeségével, pattogó ritmusával némi önfeledt vidámságot sikerül csempésznie az általában borongósabb áriák közé, Verdi és Bellini olaszos szenvedélyessége pedig átsüt mindhárom kiválasztott árián, mindenekelőtt az Otello áriáinak zokogásig fájdalmas, elkeseredett pillanataiban. Messiaen ütős hangszerekkel és magas fafúvósokkal teli, az istenit végtelen lassúságával megidéző, tagadhatatlan modernizmusa mindezek után mintegy a zene hatalmát illető utolsó, cáfolhatatlan érvként zárja le a zenei utazást.
 
Különös intermezzókként szólalnak meg az áriák között Thomas, Bizet és Schoenberg darabjai. A Raymond nyitánya a szorongástól és szomorúságtól a remény és felszabadultság felé halad, míg a L’Arlesienne Adagiettója a dél-francia táj szépségeit hivatott elénk varázsolni a zene evokatív eszközeivel. A Fünf Orchesterstücke kiemelt tétele tematikus kidolgozás nélkül, majdhogynem festői értelemben impresszionisztikusan teremti meg a nyári reggel vízparti hangulatát, idézi meg a vízen megcsillanó napsugarakat.
 
Háttérzenének hallgatni nem ajánlatos az albumot, hiszen – tán a hangszeres közjátékoktól eltekintve – minden pillanata teljes odafigyelést igényel. Ám ha elmerülünk a csodálatos, lelkünk legrejtettebb zugaiban is visszhangot keltő muzsikában, csakugyan rendkívüli élményben részesülhetünk: a teljes feloldódás, a zene általi átlényegülés megvilágosító tapasztalatában. Az opera kétségkívül a művészetek királynője tehát, s legyen szó barokk da capo áriáról, romantikus nagyopera részletéről vagy modernista kísérletezésről, minden hang közvetlen, semmi máséval össze nem vethető erejű üzenetet közvetít, amit botorság lenne nem befogadni, hiszen ezáltal valami felülmúlhatatlanul széptől vagy magasztostól fosztanánk meg önmagunkat.
 
Előadók:
Christine Schäfer – szoprán
 
Deutsches Symphonie-Orchester Berlin
Julien Salemkour – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Richard Strauss: „Sein wir wieder Gut” (Ariadne auf Naxos)
2. George Frideric Handel: „O Sleep, Why Dost Thou Leave Me” (Semele)
3. Vincenzo Bellini: „Ah! Non credea a mirarti” (La sonnambula)
4. Ambroise Thomas: Raymond, ou Le secret de la reine – Overture
5. Ambroise Thomas: „Je suis Titania” (Mignon)
6. Richard Strauss: „Morgen Mittag um Elf!” (Capriccio)
7. Georges Bizet: L’Arlesienne Suite No. 1 – Adagietto
8. Giuseppe Verdi: „Canzone del salice” (Otello)
9. Giuseppe Verdi: „Ave Maria” (Otello)
10. Arnold Schoenberg: Fünf Orchesterstücke op. 16 No. 3: Farben (Sommermorgen an einem See)
11. Olivier Messiaen: „Ah! Dieu nous éblouit par exces de vérité” (Saint Francois d’Assise)