Főkép Mozart különös helyet foglal el a vonósnégyes műfajának fejlődésében. A barokk triószonátát továbbgondoló, Alessandro Scarlatti két hegedűre, brácsára és gordonkára írt, a csembalót – vagyis a continuo akkordjait – teljességgel nélkülöző hat szonátája révén kialakult kamarazenei forma Joseph Haydn munkásságának köszönhetően kodifikálódott, ám csupán Ludwig van Beethoven művészetében érte el csúcspontját. Mozart épp Haydn hatására írta meg első vonósnégyeseit, ám „mestere” és barátja túlélte őt, így nem csupán fiatalabb kortársa, hanem még Beethoven újításait is beépíthette a saját kompozícióiba.
 
Hogy az újszerű megoldások akkoriban még nem feltétlenül a tudatos zeneszerzői koncepció eredményei voltak, hanem legalább ennyire meghatározó szerepet játszottak megszületésükben a kényszerítő körülmények, a mecénások, jól mutatja a porosz kvartettek létrejöttének története. (Habár, hogy csak egy 20. századi példát hozzak, Olivier Messiaen Quatour pour la fin du temps című, különös kvartettje – igaz, nem vonósnégyese – úgyszintén kívülálló okok, jelesül a háborús viszonyok miatt lett olyan, amilyen, de ez már egy egészen más világ művészetalakító hatását tükrözi.)
 
E késői vonósnégyesek megrendelője és eredeti címzettje II. Frigyes Vilmos porosz király és brandenburgi választófejedelem – az egyetemes zenetörténetben Carl Philipp Emanuel Bach patrónusaként és fuvolistaként is ismert II. (Nagy) Frigyes utóda – volt, és mivel a király maga is jól játszott csellón, ráadásul az ő szolgálatában állt a kor egyik legkiválóbb gordonkaművésze, Mozart kiemelt fontosságú csellószólamokkal igyekezett a kedvébe járni. Ennek eredményeképp a négy szólam lényegében egyenrangúvá vált e kvartettekben, és így, bizonyos szempontból e három kompozíció nyitotta meg az utat Beethoven művészetéhez.
 
Jóllehet Mozart hat vonósnégyest tervezett megkomponálni, az 1789-ben kezdődő gazdasági válság az ő életére is komoly befolyással volt, és a harmadik kvartett elkészülte után, vagyis még 1790-ben arra kényszerült, hogy egyrészt pénzzé tegye a már elkészült darabokat, másrészt új, jövedelmezőbb megbízások után nézzen. Hogy a kéziratok végül kihez kerültek, nem tudhatni, mindössze annyi bizonyos, hogy nyomtatásban csupán a szerző halála után jelentek meg 1791 végén.
 
A darabok elsősorban a kiegyensúlyozott, harmonikus szólamkezelésből fakadó szépségükkel emelkednek ki a mozarti oeuvre-ből, noha Joseph Haydn híres megjegyzése szerint a vonósnégyesek (melyek közé persze odatartoznak a Haydnnak címzettek is), valamint a Rekviem elegendő lett volna, hogy megalkotójukat halhatatlanná tegyék. Azonban egyes tételek is rendkívül hatásosak e művekből, különösen a K. 575 variáció jellegű záró Allegrettója, a K. 589 szokatlanul hosszú, lenyűgöző kidolgozása miatt különleges Menüettje és a K. 590 drámai, ismét egy téma variációival gyönyörködtető második tétele.
 
Az Emerson Vonósnégyes habitusához hallhatóan tökéletesen illenek e darabok. A hangszerek hol vidáman csevegnek egymással, hol komoly párbeszédeket folytatnak, ám mindig tiszteletben tartják egymás „véleményét”, egyik sem akar uralkodni a másik felett. Mi sem illusztrálhatná ezt jobban, mint az a tény, hogy Eugene Drucker és Philip Setzer felváltva játszanak első és második hegedűn. És ugyan a kvartett modern hangszereket használ, megszólalásukra közvetve mégis bizonnyal hatott a régizenei együttesek immár sok évtizedes gyakorlata is. A végeredmény mindenesetre meggyőző és valóban csodálatos, és az sem lepne meg, ha ezzel a felvétellel is eséllyel pályáznának egy következő Grammy díjra, amiből eleddig kilencet gyűjtöttek be, és határozottan nem érdemtelenül.
 
Előadók:
Emerson String Quartet
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-4. String Quartet K. 575
5-8. String Quartet K. 589
9-12. String Quartet K. 590