Főkép

Furcsa, ahogy a művészet mellékfolyócskáiból lassacskán a fősodorba csorog szinte minden újszerű, eleinte akár komoly ellenérzést is kiváltó kezdeményezés. Elegendő, ha a testrészeket radikálisan átrendező, síkszerűen gondolkodó, eltérő nézőpontokból érzékelt vetületeket egymás mellé helyező kubizmusra gondolunk, melynek általánosan fogyaszthatóbbá tett – vagyis többnyire humoros – változata manapság reklámok és nyelvkönyvek illusztrációinak százaiból köszön vissza ránk. És ugyanez történt a dodekafónia apostolainak kísérleteivel, hiszen – amint azt Glenn Gould oly előrelátón megjósolta – a thrillerek hátborzongató zenei effektusainak kiötlői rengeteget merítettek az eredeti tizenkétfokúság nyugtalanító feszültségeiből.
 
A gyakorta súlyos fáziskésés azonban elkerülhetetlen, és kizárólag ennek betudható, hogy Cecilia Bartoli Vivaldi-albumának figyelemfelkeltő szövegében azt a meglehetősen merész kijelentést olvashatjuk, miszerint Vivaldi operamuzsikájának briliáns énektechnikával kombinált, lélegzetelállító szépségét jószerével teljesen elhanyagolják mind a mai napig. Tudvalévő ugyanis, hogy régóta készülnek egészen nagyszerű felvételek mind teljes operákból, mind kiemelt áriákból, sőt a Naive lemezkiadó önálló sorozatot is indított, és a Vivaldi Edition ma már 43 albumot számlál, aminek egynegyede teljes opera. A nemzetközi hírű nem régizenei előadók viszont valóban ritkán nyúlnak e kivételes szépségű gyöngyszemekhez.
 
Ezért is ennyire örvendetes, hogy az elmúlt esztendők vitathatatlanul legkiválóbb mezzoszopránja – aki mellesleg dolgozott már együtt a főképp a barokk és a klasszika korszakára szakosodott Christopher Hogwooddal és az Academy of Ancient Musickal is – most Vivaldi legmegkapóbb áriáiból állított össze egy egészen fenomenális albumot, amely bizonyosan a „hagyományos” (ami alatt a romantikus vagy romantizáló stílust kell érteni) opera rajongóihoz is eljuttatja az üzenetet, hogy a műfaj fejlődése nem feltétlenül Salierivel és Mozarttal kezdődött.
 
Jómagam Vivaldi operaszerzői nagyságát a L’Olimpiade magyar felvételét és koncertszerű előadását hallgatva ismertem fel, és csupán később tudtam meg, hogy amibe annak idején azonnal beleszerettem, voltaképp nem a szerző kézirata alapján helyreállított mű, hanem egyszerű pasticcio – még ha oly gyönyörűséges is. E mások által úgyszintén többször rögzített operából természetszerűen ezúttal is hallhatunk egy izgalmas, remekmívű áriát, a „Dell’aura al sussurar” című híres kórusrészlet ugyanakkor, amely annak idején a magyar „változatba” is belekerült, és alapvetően a Négy évszak részét képező Tavasz első tételének parafrázisa, valójában a Dorilla in Tempéből származik – innen kölcsönözte a neves dirigens a mesterien összerakott, mégis megtévesztő itthoni L’Olimpiade-pasticcióhoz.
 
A kiválasztott áriák – kivétel nélkül Bartoli személyes kedvencei, melyeket a torinói könyvtár Vivaldi-kéziratgyűjteményének áttanulmányozásakor fedezett fel – a velencei „Vörös pap” operai repertoárjának legkülönbözőbb színeit mutatják be. Hallhatunk kizárólag vonós kíséretes áriákat, de jellemzőbb az obligát hangszerrel vagy hangszerekkel egyedivé tett atmoszféra, és ez utóbbi legkülönösebb példáját a Giustino második itt szereplő áriája, a „Sorte, che m’invitasti … Ho nel petto un cor si forte” adja, amelyben barokk cimbalom egészíti ki a continuót és a vonósokat. Hallhatunk ezen kívül lendületes, zaklatott, a szerelmet a háborgó tengerhez hasonlító áriát a L’Olimpiadéból (az igaziból!), árkádiai szépségű, furulyakíséretes merengést („Di due rai languir costante”), valamint feszült, a gyászoló lélek gyötrelmeit különös hangeffektusokkal ábrázoló vallomást a Farnacéból.
 
Ugyanakkor az album tartalmaz tényleges unikumot is: egy 1720-as gyűjteményben lejegyzett két önálló, operában ebben a változatban nem szereplő áriát (a „Di due rai languir costante”-t és „Zeffiretti, che sussurrate”-t). Ugyan a borító úgy tűnteti fel a La fida ninfából és a Bajazetből vett áriákat is mint világpremier felvételeket, ám ez legfeljebb nagy kiadók által megjelentetett albumok esetében lenne igaz.
 
A legfontosabb azonban mégiscsak az, hogy Cecilia Bartoli tökéletesen képes azonosulni a zenével, és mintha Vivaldi egyenesen az ő hangjára, az ő habitusára komponálta volna ezeket a dallamokat, ezeket az alakokat. Bartoli érzékenysége, makulátlan technikája, páratlan virtuozitása utolérhetetlen ragyogásúvá csiszolja az amúgy is csodás fényű, örökkévaló drágaköveket. Mindehhez tökéletes partnerre talált a Giardino Armonico tagjaiban és Giovanni Antoninibem, akik fenséges hangszertudással, az énekhang minden rezdülésére odafigyelve és szintén roppant érzékenységgel kísérik a kiváló koloratúr mezzoszopránt. Így voltaképp nem is tudom, inkább a nagyszerű zene vagy a felülmúlhatatlan előadás miatt ajánljam-e az albumot.
 
Előadók:
Cecilia Bartoli – mezzoszoprán
 
Arnold Schenberg Chor
Il Giardino Armonico
Giovanni Antonini – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. „Dell’aura al sussurar” – Dorilla in Tempe (Ninfa, pastori, coro)
2. „Dopo un’orrida procella” – Griselda (Ottone)
3. „Di due rai languir costante” – Foa 28
4. „Qual favellar?... Andero, volero, gridero” – L’Orlando finto pazzo (Orogille)
5. „Zeffiretti, che sussurrate” – Foa 28
6. „Alma oppressa” – La fida ninfa (Licori)
7. „Dite, oime” – La fida ninfa (Morasto)
8. „Sventurata navicella” – Giustino (Leocasta)
9. „Sorte, che m’invitasti … Ho nel petto un cor si forte” – Giustino (Giustino)
10. „Tra le follie … Siam navi all’onde algenti” – L’Olimiade (Aminta)
11. „Gelido in ogni vena” – Farnace (Farnace)
12. „Anch’il mar che sommerga” – Bajazet [Il Tamerlano] (Idaspe)
13. „Di trombe guerrire” – Teuzzone (Teuzzone)