Főkép

Valahányszor újra találkozom velük, az Anthraxnek mindig sikerül meglepnie valamivel. Elsőként talán azzal, hogy metalosból egyszerre csak szörfös (proto-deszkás) vidám fickókká vedlettek át, és a filmeseket jócskán megelőzve felkarolták a képregény-kultúrát – miközben rappel kombinálták a thrash metalt. Sok évvel később, mikor már nem igazán követtem figyelemmel a pályájukat, Budapestre keveredtek, és a Nightwish-sel és a Children Of Bodommal közös koncertjükön oly elképesztő energiával zúztak, amit egyszerűen ki sem néztem volna belőlük. És most, nyolc hosszú évnyi hallgatás után előálltak egy olyan albummal, amiről valóban csak a legfelsőbb fokon lehet nyilatkozni.
 
Azt, hogy a bandában a mai napig – méghozzá nem kis mértékben Joey Belladonna visszatérésének köszönhetően – rengeteg az élet, ékesen bizonyítja az elképesztően fülbemászó refrénben kicsúcsosodó, a lemez talán legütősebb riffjével indító és fenomenális gitárszólókkal megdobott „I’m Alive” című dal, amit inkább mondanék a legtisztább és legmagasabb színvonalú heavy metalnak, mint a banda stílusát leginkább meghatározó thrashnek, ezzel együtt nem üt el szélsőségesen a korábbi, a Persistence Of Time-mal több mint két évtizede véget ért első Belladonna-korszak néha kissé líraiba hajló megnyilvánulásaitól.
 
És ahogy annak idején a Public Enemyvel kezdeményezett együttműködés idején sem tette, Scott Ian csapata ezúttal sem riad vissza a politikai töltetű szövegektől. A félelmetesen zúzós-döngölős, hamisítatlan thrash metal-opus, az „Earth On Hell” mellett a már-már himnikus „Revolution Screams” szintén a jogokat világszerte maguknak visszakövetelő tömegek hangját szólaltatja meg. A heavy metal persze valahol egy kicsit mindig is a kívülállók zenéje volt, ám nem a punk életérzését magukénak valló kizsákmányoltaké és kisemmizetteké, hanem a még épp tisztességesen megélni képes kispolgároké és a jobb módú munkásoké.
 
Aztán ott van még a „Fight’Em ’Till You Can’t”. Mikor először hallottam a számot, nem akartam hinni a fülemnek, hiszen akikkel harcolni kellene, míg nem bírjuk már erővel, azok a mostanában a népszerűség trónusáról a vámpírokat letaszító zombik lennének. De az vesse az Anthraxre az első követ, akit nem foglalkoztatnak az aktuális témák, és mivel nem a zombik körül forog az egész album, egyértelműen megbocsátható egy kis „hullámlovaglás”.
 
A méltóságteljes „In The End” a nem oly régen elhunyt Ronnie James Dio-nak és Dimebag Darrellnek állít emléket, és bár csodálkoznék, ha tudatos döntésről lenne szó, a lemezen még rengeteg riffen és motívumon érezni a Rainbow misztikus hard rockjából kisarjadt Dio-féle dallamos metal, no meg a Pantera mocskos, délies groove metaljának halvány visszhangjait, áttételes hatásait. Hallgassuk csak meg, mondjuk, a „Devil You Know” „I’m Ready” sorát, a „Fight’Em ’Till You Can’t” vagy a „The Constant” fő riffjeit és refrénjét, és rögtön tudni lehet, mire gondolok.
 
De az egész album, úgy ahogy van, tényleg telitalálat. Úgy ötvözi a könyörtelen keménységet és a klasszikus dallamosságot – néhol, mint a „Hymn 1”-ban, valóban komolyzenei megközelítésből kiindulva –, ahogy azt csak kevés együttestől hallhatjuk manapság. És még egy meglepő dolog: az Anthrax mintha ellentétes pályát járt volna be azzal a Children Of Bodommal összevetve, akikkel együtt először láthattam őket (valójában mindkét csapatot) élőben. És mindketten mintha még annál is jobban zenélnének, mint az indulásukkor elképzeltem volna róluk.
 
Az együttes tagjai:
Joey Belladonna – ének
Scott Ian – ritmusgitár, vokál
Frank Bello – basszusgitár, vokál
Charlie Benante – dob, akusztikus és elektromos gitár
Rob Caggiano – szólógitár
 
Közreműködik:
Alison Chesley – cselló (6)
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Worship (intro)
2. Earth On Hell
3. The Devil You Know
4. Fight’Em ’Till You Can’t
5. I’m Alive
6. Hymn 1
7. In The End
8. The Giant
9. Hymn 2
10. Judas Priest
11. Crawl
12. The Constant
13. Revolution Screams
 
Diszkográfia:
Fistful Of Metal (1984)
Spreading The Disease (1985)
Among The Living (1987)
State Of Euphoria (1988)
Persistence Of Time (1990)
Sound Of White Noise (1993)
Stomp 442 (1995)
Volume 8: The Threat Is Real (1998)
We’ve Come For You All (2003)
Worship Music (2011)