Főkép 
Alice Cooper se egy mai srác, hiszen uszkve 40 éves pályafutást tudhat már a háta mögött, és lehet, hogy csak számomra tűnik úgy, de az elmúlt években kijött lemezei nem voltak annyira ütősek, hogy mélyebb nyomot hagyjanak bennem. Egy-két nótától eltekintve nem igazán pörgettek fel a kreálmányok, így kíváncsian vártam, hogy a legendás, 1975-ös keltezésű Welcome to My Nightmare folytatása mekkorát fog ütni. Az énekes úr rengeteg előadóra gyakorolt hatást az elmúlt majdnem 5 dekád alatt, és őt tekinthetjük egyben a shock-rock műfaj megteremtőjének is. Már a zenekarának a megalakulása után nagy port kavartak a látványos és egyben sokkoló koncertjei, ahol rengeteg meghökkentő elemet színpadra vitt, és ezekkel a teátrális show-kkal alapozta meg hírnvét. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de ha nincs Alice Cooper, akkor nincs Marilyn Manson, nincs Slipknot, nincs Kiss, nincs Rammstein. Nem, ez nem túlzás. Ez a valóság.
 
Nálam Alice Cooper mindig is egy olyan személy volt, akinek bár elismertem a munkásságát, az igazi nagy slágerein kívül sohase tudtam a komplett albumaival azonosulni. Rengeteget buliztam a „School’s Out”-ra vagy a „Poison”-ra, sőt az utóbbi gitártémájáért annyira meg voltam veszve, hogy hosszú órákat áldoztam rá a tinédzserkoromból, hogy tökéletes pontossággal megtanuljam.
 
Felhajtás volt nem is kevés a lemez körül, hiszen az első korong zenészei közül hívtak vissza többeket, sőt, a produceri munkákat is rábízták arra a Bob Ezrinre, aki több megaslágerért is felel. Kicsit fura volt nekem a lemezt megelőző porkavarás, de gondoltam, igazából csak a marketingtől vágtázhat jól egy produkció, és nem csupán amiatt van erre szükség, mert maga a lemez hasonlóan középszerű, mint az elődei.
 
Hát, első hallgatásra nem dobtam hatalmas hátast a lemeztől, pedig nagyon jól szól, de maga a muzsika egyszerűen csak belefolyt a fülembe, ám ottmaradni nem nagyon akart. Persze az ember van, hogy nem a megfelelő időben hallgatja a megfelelő zenét, és bizonyos helyzetekben ugyanaz a hallgatnivaló teljesen másként hat ránk. Az már az első kagyló után nyilvánvalóvá vált, hogy vannak a lemeznek kiugró dalai, de olyan igazán markáns gitárriffet, újszerű témát nem véltem felfedezni benne.
 
Ahhoz nem férhet kétség, hogy ez egy elég változatos lemez, hiszen van benne kellemesen andalító szintetizátor hangokkal megspékelt elszállás, határozottan régisulis hardrock hangverseny, vagy épp laza, abszolút a 70-es éveket idéző rockolás. Felbukkannak érdekes zenei megoldások (biztonságos kereteken belül, semmi progresszívkodás), punkba hajló nyersülések, de valahogy nekem valami hiányzik ebből a lemezből. Talán fura ez a retrosított modernizáció, nem tudom... Az első dalban szereplő autotune-nal (olyan énekprocesszor, ami az éneket effektezi, és robothang hatását kelti) nem igazán bírtam megbarátkozni, és meg is néztem, hogy biztos azt a CD-t tettem-e bele a lejátszóba, amiről jelen sorokat írom... (I Am Made Of You), mert nálam ez az effekt csak a mai kor poplemezein fér el, akármennyire is széles a befogadási spektrumom, ha zenéről van szó. A dalok sorjázása közben néha Billy Idol neve jutott az eszembe, néha pedig a Rolling Stones-é. Ez nem is lenne baj, de valahogy hiányzik nekem az egyediség, a kiugrás, a mással nem összevethető.
 
Persze ettől függetlenül ügyesen felépített konceptlemez ez, aminek vannak kifejezetten jó pillanatai is („Last Man on Earth”, a Rob Zombie-val előadott „The Congregation” vagy a „When Hell Comes Home”), illetve jót derültem a diszkóparódián (Disco Bloodbath Boogie Fever) is, de a legtöbb dal nekem olyan, mintha bementek volna a zenészek a stúdióba, és ott írták volna meg az egész albumot egy szőrszálhasogató producer hathatós felügyelete mellett, aki gondosan ügyelt arra, hogy annyi utalás legyen az első részre, amennyi csak belefér. Viszont emiatt nincs meg bennem az az érzet, hogy egy összeszokott zenekar kellemes jammeléseiből születtek volna a témák. A vendégszereplő Ke$ha sem tudott lenyűgözni, bár igyekeztek roppant módon slágeres dalt rittyenteni az éppen hatalmas népszerűségnek örvendő énekesnőnek. Állítólag egy Grammy gálán akadtak össze Alice-szel, aki természetesen odáig volt a művésznőtől, és meglátta benne a rockot... Hát nem tudom. Túlságosan steril ez az anyag, egy nagy adag kosz simán elfért volna benne.
 
Amikor kivettem a borítót a CD tokból, és végiglapoztam a szövegfüzetet, határozottan azt gondoltam, hogy ez egy kiváló alkotás lesz, amit rengetegszer fogok hallgatni. Becsületemre legyen mondva, rengetegszer meg is hallgattam, de ez az album nem lett olyan patinás, mint amilyenre számítottam. Kár, mert valahogy az az érzésem, hogy nagyon kevés kellett volna, hogy ez is egy olyan klasszikus lemez lehessen, mint amilyen a Welcome to My Nightmare volt. Ezen lemez álmai is rémálmok, csak éppen egy frissen mosott plasztikköntösben. Aki fanatikus, annak ez a lemez be fog jönni, aki pedig csak most ismerkedik a sokk-rokker munkásságával, válasszon egy korai klasszikus lemezt, akár ennek a második résznek az elsőjét.
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. I Am Made of You
2. Caffeine
3. The Nightmare Returns
4. A Runaway Train
5. Last Man on Earth
6. The Congregation  
7. I`ll Bite Your Face Off
8. Disco Bloodbath Boogie Fever
9. Ghouls Gone Wild
10. Something to Remember Me By
11. When Hell Comes Home
12. What Baby Wants
13. I Gotta Get Outta Here
14. The Underture (Instrumental)
 
Diszkográfia:
The Alice Cooper Group
Pretties for You (1969)
Easy Action (1970)
Love It to Death (1971)
Killer (1971)
School’s Out (1972)
Billion Dollar Babies (1973)
Muscle of Love (1973)
 
Szóló előadóként
Welcome to My Nightmare (1975)
Goes to Hell (1976)
Lace and Whiskey (1977)
From the Inside (1978)
Flush the Fashion (1980)
Special Forces (1981)
Zipper Catches Skin (1982)
DaDa (1983)
Constrictor (1986)
Raise Your Fist and Yell (1987)
Trash (1989)
Hey Stoopid (1991)
The Last Temptation (1994)
Brutal Planet (2000)
Dragontown (2001)
The Eyes of Alice Cooper (2003)
Dirty Diamonds (2005)
Along Came a Spider (2008)
Welcome to My Nightmare 2 (2011)