FőképHans Ulrich Gumbrecht Stanford-on tanító német sztárprofesszor szerint „ma a múlt által megszállva élünk”, egy olyan téridőben (chronotope), amely képtelen maga mögött hagyni a múltat és a jövőbe belelépni. Az információs technológiának köszönhetően az „elhagyhatatlan múlt és az elérhetetlen, félelmetes jövő között ott a vég nélkül táguló, terjeszkedő jelen.”                                  
 
Charles Sheeler 1931-es Classic Landscape festményére tervezett lemezborító, a választott címmel és a kortárs jazz improvizáció egyik óriásának, Brad Mehldau-nak (zongorista) nevével Gumbrecht új téridő fogalmának vizuális lenyomata. Patrick Zimmerli (zeneszerző) ugyanis nem kevesebbre vállalkozott az általa hangszerelt korongon, minthogy kortárs (klasszikus) zenei kompozíciókat improvizációs terekként használjon, amelyek nyíltan historizáló motívumai meglehetősen atonális érzetet keltenek a hallgatóban: kinek a lemezét is hallgatjuk és mi a központi rendező elv? A cím alapján a modern zene Patrick Zimmerli féle gyűjteményről van szó, kedvenc művészei interpretációjában, de ha betekintünk a repertoárba és főként ha meghallgatjuk a lemezt, akkor elbizonytalanodunk a zenei modernitás széles reprezentációjától.

A felvételen azonnal hallatszik, hogy kidolgozott, érett munkáról van szó, amit a korong keletkezéstörténete is igazol. A nemzetközileg kevésbé ismert Kevin Hays (zongorista) a nyolcvanas évek végi New York-i jazz életben Mehldau egyik modellje, és már 2007-ben elkezdenek beszélgetni egy zongora duó lehetőségéről. Először Strauss 23 szólóhegedűre írt Metamorfózisok lamentációját dolgozzák át – Strauss ezt a Második Világháború alatt elvesztett kulturális értékek emlékezetéül komponálja –, amely végül ugyan nem kerül fel a lemezre, de útmutatóul szolgál a Zimmerli irányítása alatt folyó további munkához. Arvo Pärt és Henryk Górecki szerzeményei is csak a folyamat katalizátorai, ami az „akusztikailag áldott” Worcester-i (Massachusetts) Mechanics Hall koncerttermében ér véget, ahol a végleges repertoár a felvétel során ölt formát.

A hangképet Brad Mehldau dominálja és nem egy zongora duót, hanem egy négykezű zongoristát hallunk. Minden háttér információ nélkül helyenként az is hihető lenne, hogy csak Mehldau-t halljuk, ami őt feltétlen dicséri, pedig Hays is egészen kiváló muzsikus, bár a hangzás alapján a közös munkájuk során Mehldau volt a modell. Zimmerli sok szabad teret hagyott a muzsikusainak, de hogy a hangokat bacsaként és juhászbojtárként összhangban terelgető zongoristákat vagy két szomszédos bacsát hallgatnának-e szívesebben, azt Önökre bízom. A repertoár mindazonáltal annyira szerteágazó, hogy a zene képtelen egy koherens fonalat alkotni: a minimalista Philip Glass vonósnégyesre komponált, poszt-romantikába hajló tételének kivonatos négykezes zongora átirata, mint az album zárótétele közvetlenül egy Mehldau világát idéző Hays darabot követ, amelyet a lemezen szereplő Steve Reich „Music for 18 Musicians” feldolgozott részlet zeneiségére utaló Zimmerli darab előz meg egy Ornette Coleman feldolgozás után … még követnek?
 
Az említett Zimmerli darab, maga a névadó „Modern Music”, kétségtelenül az album egyik gyöngyszeme és egyben a zenészek legnagyobb feladata. Mehldau így beszél erről: „Pat „Modern Music” kompozíciójában van egy rész, ahol jobb kézzel kell improvizálnunk, amíg egy előre megírt részt játszunk a bal kezünkkel. Leírva elég könnyűnek hangzik, de ez mindkettőnknek igazi kihívás volt. Valamit teljesen improvizatív módon játszani, okay. Valami teljesen megírtat játszani, semmi gond. De félig így, félig úgy? Szuper nehéz!” A korong talán legdinamikusabb tételének propulzív ritmikus ostinato-ja körüli improvizáció teljesen könnyeden, minden jól érzékelhető határok nélkül kezdődik és végződik, igazi mestermunka.

Steve Reich zongoraátirata is kiemelkedő: Zimmerli a darabot vezérlő 11 akkordból alkot egy ismétlődő uniszónó motívumot, amely egyben az improvizáció alapjául is szolgál. A Reich zeneiségének védjegyeként szolgáló, a modern és kortárs zene számtalan műfajában jelenlévő ostinato – egy ritmikai, dallami vagy harmóniai elem, tartós, értelemszerű ismételődése – a háttérben való állandó jelenlétével kiválóan emeli ki a két muzsikus improvizatív játékát.

Reich és Zimmerli tételei egy amolyan historizáló zenei téridőbeliséget hoznak létre, a Gumbrecht-i „terjeszkedő jelen” zenei lenyomataként. Reich hatása bármennyire is jelenlevő a mindennapjainkban, a variációs technikai műveinek hangszínstruktúrája inkább a jelenünk alapjául szolgáló múltként jelenvaló, amit Zimmerli reflektációja akaratlanul is sugall. A „Modern Music” tétel Reich-i eredete egy lineárisan elképzelt téridőben a korábbi – későbbi dichotómiához vezet a két szerzőt illetően, amit műveik improvizációs terekként való felhasználása sem képes meghaladni. Mehldau és Hays zongorajátéka is annyira erősen magukban hordozzák a klasszikus tradíció elemeit, hogy kreativitásuk inkább „a múlt által megszállt”, állandó jelenvalóságot szimbolizálja.

Sheeler festménye mindezt jól érzékelteti és Zimmerli „Crazy Quilt” és „Generatrix” kompozíciói még valamit meg is rajzolnak az elérhetetlen jövőből. De a zongoristák saját szerzeményei – „Unrequited” (Mehldau), „Elegia” (Hays) – és Orenette Coleman standard-je – „Lonely Woman” – sehogy sem illeszkednek ebbe a képbe, és bár a modernitás széles ernyője alá kétségtelenül elférnek, még egymáshoz képest is más irányvonalak a zenében. Zimmerli kelta népzenei dallama – „Celtic Folk Melody” – pedig minden kontextus nélkül lóg a levegőben.
 
A rendezettebb koncepció hiánya ellenére egy rendkívül izgalmas kísérletről van szó, amit érdemes sokszor meghallgatnunk.
 
Előadók:
Kevin Hays - zongora
Brad Mehldau - zongora
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Crazy Quilt (Patrick Zimmerli) 
2. Unrequited (Brad Mehldau) 
3. Generatrix (Patrick Zimmerli) 
4. Celtic Folk Melody (Patrick Zimmerli) 
5. Excerpt from Music for 18 Musicians (Steve Reich, arr. Patrick Zimmerli) 
6. Lonely Woman (Ornette Coleman, arr. Patrick Zimmerli) 
7. Modern Music (Patrick Zimmerli) 
8. Elegia (Kevin Hays) 
9. Excerpt from String Quartet No. 5 (Philip Glass, arr. Patrick Zimmerli)