FőképJóllehet Monteverdinél jellegzetesebben olasz zeneszerzőt keveset említhetni a 17. század első feléből, zsenijére jellemző, hogy – amennyiben nemesi patrónusai úgy óhajtották –, bármilyen műfajban maradandót tudott alkotni. Mi sem jobb példa erre, mint A kegyetlen hölgyek tánca (Il Ballo delle Ingrate) című ballet de cour, vagyis francia stílusú udvari táncjáték.
 
A darabot a mantovai Gonzaga trónörökös és Savoyai Margit egybekelésének alkalmából rendezett ünnepségekre rendelte meg a hercegnő, még az Arianna című zenés színjáték bemutatója előtt, és 1608. június 4-én került bemutatásra.
A történetet megjelenítő recitativók és áriák persze csupán keretet és ürügyet szolgáltattak a tánchoz, melynek előadásához a szereplők (nyolc kegyetlen hölgynek öltözött táncos) levonult a színpadról, és a nézőket is bevonta az előadásba.
 
A méltóságteljes, pontozott ritmusokkal teli, lassú-gyors-lassú nyitány félreismerhetetlenül franciás, ahogy a baletto egésze is, melyben a szerelmet viszonozni nem óhajtó, imígyen nem is értékelő hölgyek, a „Kegyetlenek” pokolból való ideiglenes szabadulása, a vad érzelmek, a káosz képei látványosan ellentételezik a zenekar számára épp csak felvázolt, ezért alapvetően rögtönzött, tetszés szerint elnyújtott tánc összeszedettségét és harmóniáját, amit végül egy szívbemarkoló panasz követ.
 
Az albumon szereplő másik mű, a „Lagrime d’amante al sepolcro dell’amata” című, hat madrigálból álló sestina ugyan az 1614-ben, Velencében kiadott Hatodik madrigálkötetben szerepel, ám akárcsak a gyűjtemény többi darabja, még 1610 körül, a mantovai udvarban született.
A mű megírására az utolérhetetlen szoprán, Caterina Martinelli halála adta az okot; hogy méltóképp emlékezhessenek a művésznőre, Vincenzo Gonzaga herceg gyászverset rendelt Scipione Agnelli udvari költőtől, a sestinát pedig Monteverdinek kellett megzenésítenie.
 
A kantáta felé utat nyitó madrigálok legszembetűnőbb vonása a lassú, ünnepélyes tempó, valamint az egyes szólamok szembeállítása egymással és a többnyire blokkosan mozgó harmóniákkal.
Talán feleségének korai elvesztése, talán alapvető lelki alkata lehet a magyarázata, hogy Monteverdi különös kifejező erővel tudta megtölteni e drámai, érzelmekkel teli lamentációkat, melyek a barokk zene teljes emocionális eszköztárát felvonultatják.
 
William Christie maximális alázattal nyúlt a művekhez. Zenekara, a Les Arts Florissants nem csupán abszolút magabiztossággal játssza, énekli el a darabokat, hanem azt a szavakkal nehezen megfogalmazható többletet is hozzáteszi, ami a régizene élvezetes, a korhűséget elhitető előadásához egyszerűen nélkülözhetetlen.
Az énekesek mindegyike – különösen A Kegyetlenek táncának Plútóját, ezt az érzelmileg telített, a basszus-hangterjedelem korlátait feszegető szerepet megformáló Gregory Reinhardt – felülmúlhatatlan teljesítménnyel vonja magára a figyelmet.
 
Akit esetleg elriaszt a barokk operák terjedelmessége, azoknak nem is ajánlhatnék jobb bevezetőt Monteverdi zenéjébe ennél az albumnál, amely teljességgel bejárja a könnyedség, a finomság, a zaklatottság és a fájdalom közötti zenei teret. Ha e két, csodálatos és hibátlanul előadott mű nem fog meg valakit, akkor semmi sem.
 
Előadók:
Agnes Mellon – szoprán (Ámor)
Guillemette Laurens – mezzoszoprán (Vénusz)
Gregory Reinhart – basszus (Plútó)
Jill Feldman – szoprán (egy kegyetlen hölgy)
 
Les Arts Florissants
William Christie – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-10. Il Ballo delle ingrate
11-16. Sestina