Főkép

Mivel az együttesnek sikerült az új lemezből csak Angliában eladnia 183 000 darabot a megjelenés hetében, úgy gondolom, nem érdemes részleteznem, mennyire szeretik őket arrafelé a rajongók. Ez egész egyszerűen hihetetlen számomra – elvégre általános válság van, egyébként is, aki teheti, inkább letölt, mint vásárol, s akkor jön ez a négy srác, akik közül három még a harmadik X-et sem töltötte be.
 
Egyszóval ismét itt a Followill-brigád, hogy két év hallgatás után hozzánk vágjon egy dalcsokrot. A zene, nos a zene egyrészt maradt ugyanolyan, mint korábban, másrészt meg igenis más lett, s nem utolsó sorban kellőképpen változatos. Bár ez igazából csak pár meghallgatás után derül ki, vagyis nem csodálkozom, ha a korábbi albumokat nem ismerőknek első hallásra egybemosódnak a nóták.
 
Pedig nem, csak éppen ez nem az a harsány zene, ami kirobbanó életkedvével, vágtató tempójával veszi le a hallgatót a lábáról. Inkább olyan, mint amikor baráti körben a vízparti naplementét nézi az ember. Alapban nyugi van, a kilátás szép, a napsugarak megcsillannak a hullámokon, és mindenféle fontos vagy kevésbé fontos témáról folyik a csevej. Amibe ha akar, bekapcsolódik az ember, de ha nincs kedve a szócsépléshez, egyszerűen háttérbe taszítja, és inkább nézi az egyre mélyebbre süllyedő, megfáradt napot. Időtlen pillanat, ami mégis mindig más.
 
Na ilyen ez a lemez. Szolid, fáradtságtól mentes, változatos és nyugis – vagy ahogy baráti körben megcímkézték: révülős rockzene. Caleb Followill énekes szabadidejét nyilvánvalóan nem hangja csiszolásával töltötte az utóbbi pár évben, mivel az még mindig úgy szól, mint a grunge-korszakból kimenekített relikvia, mégis teljesen illik a zenéhez (időnként Bruce Springsteen neve ugrott be vele kapcsolatban, csak ez kissé elszálltabb kiadás).

Még azt sem mondom rá, hogy híján van az érzelmeknek, csak éppen nem foglalkozik vele. Illetve amikor meg igen, akkor viszont az nekem soknak bizonyult, gyakran úgy éreztem, ez már szenvelgés – amihez megfelelő hangulat szükségeltetik a befogadó oldalon, s ez most hiányzott belőlem.
 
Egyébként bajban vagyok, amikor kedvencet kell megneveznem, mivel tényleg erős és egyenletes színvonalú album került ki Kings of Leon kezéből. Ezúttal nyilvánvalóan nincs „Sex on Fire”, de ez szerintem nem is nagy baj, és meglehet, az első klipnóta (Radioactive) nem lesz akkora sláger, ettől még sokáig szerepel majd a rádiós listákon.

 
Bevallom ennél sokkal jobban tetszett a „Back Down South” délies rockja, ráadásul a hangszerelés is ötletes, bár nem ér fel a záró „Pickup Truck” kidolgozottságával. Ez utóbbinál szinte láttam lelki szemeimmel, ahogy lemegy a nap. A „The Immortals” pedig a többinél kicsit gyorsabb tempójával fogott meg.
 
Azt mindenképpen sajnáltam, hogy Matthew Followill játékának nem jutott elég hely, de a KOL mindig a csapatmunkáról szólt, nem pedig az egyéni teljesítményről.

Az együttes tagjai:
Nathan Followill – dob
Caleb Followill – ének/ritmus gitár
Jared Followill – basszusgitár
Matthew Followill – szólógitár
 
Közreműködők:
Jacquire King
Angelo Petraglia
Liam O`Neil
Robert Mallory
Chris Coleman
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. The End
2. Radioactive
3. Pyro
4. Mary
5. The Face
6. The Immortals
7. Back Down South
8. Beach Side
9. No Money
10. Pony Up
11. Birthday
12. Mi Amigo
13. Pickup Truck
 
Diszkográfia:
Holy Roller Novocaine (2002) EP
Youth and Young Manhood (2003)
Aha Shake Heartbreak (2004)
Because of the Times (2007)
Only by the Night (2008)
Live At The O2 London, England (2009) koncert DVD
Come Around Sundown (2010)