Főkép A sorsnak van fintora, ez már milliárdszor bebizonyosodott a történelem során. A fintor mellett az igazságtalanság a másik olyan sorsi tulajdon, amit negatív jellel szokás illetni, hiszen egy bizonyos folyamat végkifejletét változtathatja meg, lehetőségek garmadáját húzhatja át egy tollvonással, hogy egyéb „kellemetlen” folyományokról ne is beszéljünk.

Jimi Hendrix esetében már ott el lehetne kezdeni kihúzni az agónia csíkját a zene végtelen országútjára, hogy mindössze 27 év adatott meg neki, hogy földi létében elindítson egy olyan dolgot, amit a szakirodalom és a köz csak modern gitározásként ismer.
A másik sajnálatos tény, hogy alkotásainak, elképzeléseinek csak a töredékét hagyhatta ránk, de a „kevés” értékelésének képessége legalább akkora erény, mint a „sok” által okozott bőségtálban a mazsolaszemek kifürkészése.

Amikor sokadjára hallgattam végig ezt, az életművéhez amúgy szorosan hozzátartozó, csupán 1997-ben napvilágot látott lemezt, arra gondoltam, hogy mennyivel másabb lett volna ez az anyag, ha mondjuk 27 évvel korábban, Jimi Hendrix felügyelete alatt jelenik meg.

A kiadási késedelem oka nem más, mint az énekes-gitáros korai halála, illetve a laikus számára mindig láthatatlan ügyvédi-ügyészi küzdelmek a szerzőt illető jogok hovatartozását illetően.
Jimi családja 13 éve nyerte vissza a jogokat a művek felett, így az album rekonstrukciója csak akkor kezdődhetett meg. Az első kiadás után a jelenlegi CD-DVD kombó ismételten egy feljavított verziót rejt.
 
A legtöbb zenésznek évekbe telik a zenei önkép kialakítása, de ha jobban utánaszámolunk, Hendrix úr mindösszesen 3 év alatt rögzítette szalagra a teljes életművét, ami már életében unikumnak számított, halála után pedig nem sokkal klasszikussá lett.

A First Rays of the New Rising Sun dalai nem kifejezetten a harmadik kiadvány, az Electric Ladyland megjelenése után születtek, hiszen Mitch Mitchell dobos állítása szerint némelyik tétel már egészen a korai időszakban is létezett, de természetesen nem végleges formában.

A lemezen hallható felvételek nem 100%-osak olyan értelemben, hogy Jimi maximalizmusa az idő előrehaladtával egyenes arányban nőtt, és minden bizonnyal pattantak volna még ki újabb ötletek a szabadon fennmaradt sávok kihasználására vonatkozóan.
Ez lett volna az első olyan albuma a gitárosnak, amit teljes egészében a saját stúdiójában, az Electric Lady-ben készít el. Hendrix régi álma vált valóra a stúdió elkészültével, hiszen korlátoktól mentesen, a nap bármelyik szakában használhatta, és azt a hangszert vehette a kezébe, amelyiket csak akarta.

Eddie Kramer producer-hangmérnök beszámolói alapján néha képtelenség volt követni Jimi munkáit, hiszen ötletei folyamatosan, megállás nélkül ültek át a zseni zenei agyából az instrumentumokra. A felvételek alkalmával is volt rá példa, hogy egymaga kezelte a gitárt, a zongorát, a basszusgitárt, majd a kész darabokra rá is énekelt.
 
A zenei kiteljesedés egyik leggyönyörűbb ékköve ez a lemez, hiszen hallható annak a muzikális útkereszteződés „forgalmi zajának” az egyvelege, ami az első három lemez után tört elő a zenészből. Tökéletesen felszabadult és elegáns muzsikálás ez, amelyben hallható a korábbi albumok felvételekor megszerzett tapasztalat.

Noel Reddinget egy új ember váltotta a basszusgitárosi poszton, az új ember egy bizonyos Billy Cox lett.
A tagcsere jót tett mind a zenekarnak, mind Jimi kreativitásának, mert Billy inkább az a fajta basszusgitáros volt, aki szívesen vett részt a vég nélküli, hendrixi hangparádékban, és kitűnő, egyszerű, mégis hatásos basszustémáival sziklaszilárd alapot teremtett a gitáros virtuóz megnyilvánulásaihoz.

A dobos, Mitch Mitchell is jobban érezte magát Billy-vel, hiszen Noel alapvetően szólógitáros volt, és sokszor kevésnek érezte a ritmushangszeresi szerepet, ezért sokkal bonyolultabb képletekkel dolgozott.
Mitchell a First Rays of the New Rising Sun-on elővette nem mindennapi érzékét a funky jellegű zenéhez, és hangulati szempontból sokkal nyugodtabb, ízesebb ritmusvilágot teremtett, mint az előző korongokon.
 
Már a lemez címével is szeretett volna Jimi arra utalni (Az újonnan felkelő nap első sugarai), hogy egy új korszak veszi kezdetét ezen a felvételen. Sokkal letisztultabb, sokkal több emóciót ébresztő, kellemes hangulatú darabok születtek, mint korábban.

Az album (és talán Hendrix életművének) egyik legszebb, a szívet leginkább megtaláló darabja a varázslatos, „Angel” című dal. A korai verzió már 1967-ben létezett, de az a változat még nem állt össze teljes szerzeménnyé, így Hendrix pihenőpályára küldte, hogy kerek 3 évvel később előrántsa a raktárból, és véglegesítse.
A basszustémát egy hatvanas évekbeli Skip & Flip szerzemény a „Cherry Pie” ihlette, aminek köszönhetően a dal elnyerte ezt a rendkívül barátságos, dobhártyacirógató R&B jellegét.

Hendrix változatos gitáreffekt-használata ennél a lemeznél sem hagyott maga után kivetnivalót.
Az „Angel” végén például első hallásra hammond orgonát vélne felfedezni a hallgató, de ez is csak egy újabb gitármachináló effektjátéka volt a művésznek. Érdemes minél figyelmesebben belefülelni az egyes trackekbe, hiszen komolyabb időráfordítással fennakadt szemöldökkel és elismerő mosollyal konstatálhatóak a Hendrix zsenialitására jellemző gitársávok, amelyek ugyan külön-külön is megállnák a helyüket, de egymás mellett, maguknak saját teret kialakítva teszik teljessé a zenei sztereópalettát.

A lemezen található „Dolly Dagger” című tétel rendkívül jó példája ennek. Némelyik résznél négy teljesen eltérő gitárriff-fel dolgozott Hendrix, amik jószomszédsága, valamint a tipikus, 70-es évek hangulatát idéző, fejhangos vokálok egy kifejezetten hangulatos végeredménybe torkollanak.

A gitárnyűvő zseni az énekhangjával is bátrabban bánt már ezen a felvételen, és a korai nyers énektémák helyett sokkal mélyebbről ásott elő dallamokat, amiket némely helyeken, rhythm & blues stílusban, vibrációkkal tűzdelt meg. Ehhez elég meghallgatni a bódult „Drifting”-et, a lemez nyolcadik dalát.
 
Ahogy az Electric Ladyland esetében is, Jimi ennél a lemeznél is arra törekedett, hogy a lehető legszélesebb zenészi palettát vonultassa fel. Az afrikai törzsi ütőshangszerek megjelenése egy újabb színfoltot kölcsönzött az összhatásnak, akárcsak a szájharmonika („My Friend”), illetve a vokálgazdagság.

Hendrix humorát jellemzi az „Ezy Rider” című darab, amely masterizálása közben Kim King asszisztens (aki épp egy flanger effekttel vadította meg a nótát), Eddie Kramer és Hendrix egy széken ülve hintázott előre-hátra, amikor egy óvatlan pillanatban felborultak az ülőalkalmatossággal.
Eddie villámgyorsan felpattant a földről, majd elkezdte fade-elni a dalt (némely dalok végtelenségbe nyúlását ezzel a lehalkuló eljárással teszik lehetővé), de az még sajnos nem ért véget, ezért gyorsan visszatolta a hangerő potméterét, így a végén hallható egy „lyuk” a dalban, ami annyira elnyerte Hendrix tetszését, hogy megkérte Eddie-t, tartsák meg benne.
 
Az a szomorú tény, hogy a világ csak ebben az állapotában ismerhette meg a First Rays of the New Rising Sun-ban rejlő zenészi zsenialitást, amíg élünk tény marad, de zenészi mivoltomból fakadóan határozottan úgy gondolom, hogy a muzsikusok mennyországában Jimi már megosztotta a végleges verzióhoz hiányzó elemeket Jim Morrisonnal, Elvise Presley-vel, Janis Joplinnal, Kurt Cobainnel vagy Layne Staley-vel.

Minden úgy van, ahogy lennie kell. A sors nem tréfál, csupán széttárt karral közli, hogy a kötelező alól senki sem bújhat ki. Hendrix megérdemelte volna a kivételezést, de ez már csak az én telhetetlenségem újabb lenyomata.
Jiminek 27 év jutott, nekünk pedig négy kiváló lemez. Bocsánat, pontosítanék: Jiminek az örökkévalóság jutott, nekünk pedig 20 mínusz 16 lemez. Így a helyes.
 
Az együttes tagjai:
Jimi Hendrix – gitár, ének, vokál, basszusgitár, zongora
Billy Cox – basszusgitár, vokál
Mitch Mitchell – dob, producer, keverés
 
Közreműködők:
Buddy Miles – dob (2., 5., 7.), vokál
James Mayes – dob (11.)
Paul Caruso – szájharmonika (11.)
Stephen Stills – zongora (11.)
Steve Winwood – vokál
Chris Wood – vokál
Albert Allen – vokál
Arthur Allen – vokál
Emmeretta Marks – vokál
The Ronettes – vokál
Juma Sultan – ütőhangszerek
Billy Armstrong – ütőhangszerek
Buzzy Linhart – vibrafon
 
A lemezen elhangzó számok listája:
CD
1. Freedom
2. Izabella
3. Night Bird Flying
4. Angel
5. Room Full of Mirrors
6. Dolly Dagger
7. Ezy Rider
8. Drifting
9. Beginnings
10. Stepping Stone
11. My Friend
12. Straight Ahead
13. Hey Baby (New Rising Sun)
14. Earth Blues
15. Astro Man
16. In From the Storm
17. Belly Button Window
 
DVD
(Making of documentary)
 
Diszkográfia:Are You Experienced (1967)
Axis: Bold as Love (1967)
Electric Ladyland (1968)
Band of Gypsys (1970) koncert
First Rays of the New Rising Sun (1997)
Valleys of Neptune (2010)
The Jimi Hendrix Anthology: West Coast Seattle Boy (2010)

Kapcsolódó írás:Charles R. Cross: Tükörszoba - Jimi Hendrix élete