FőképŐszintén megmondom, közepes lelkesedéssel vártam az új Airbourne albumot, mert ugyan az előző lemez (Runnin’ Wild) nagyon tetszett, idén tavasszal az utolsónak beharangozott Scorpions korongot vártam nagyon.
Mivel azonban gyorsabbnak bizonyultak a német nyugdíjasoknál, így a vártnál hamarabb kaptak esélyt annak bizonyítására, hogy ezúttal is többek egyszerű AC/DC tribute csoportosulásnál.
 
Előzetesen arra tippeltem, hogy az AC/DC-hez hasonlóan ők sem változtatnak a jól bevált stíluson, hanem ott folytatják, ahol korábban abbahagyták.
Igazam lett, mivel első hallásra nincs nagy különbség a két nagylemez között. Legfeljebb annyi, hogy akkor még sikerre éhesen, ismeretlenül vonultak stúdióba, most azonban már komoly rajongótáborral a hátuk mögött, de változatlanul sikerre éhesen láttak neki a felvételeknek.

Ez a népszerűség nem csupán a jól sikerült Runnin’ Wild albumnak köszönhető, hanem az eltelt időben adott nagyszámú koncertnek, amelyeken rendre a földbe döngölik a nézőket. A színpadon ugyanis bámulatos műsort nyomnak, amire nem csak a hosszúra elnyújtott gitárszólók jellemzőek (amúgy Angus módra), hanem bizony nézni is van mit.

Itt például – és ez egy visszafogott előadás, hiszen két és fél perc után befejezik a számot, de aki megvette ugyanennek a rendezvénynek a hivatalos DVD-jét, az látta, milyen eszelős rohangálást és gitárnyüstölést rendez Joel O`Keeffe énekes/gitáros.
Csak neki még nincs szüksége oxigénpalackra, és puszta jelenlétében van valami tekintetet megkötő, pillantást vonzó mágikus valami – egyszóval igazi frontember.
 
Azon egy pillanatig sem lepődtem meg, hogy a 2010-es albumot ugyanazzal az elszántsággal kezdik, mint ami három évvel korábban jellemezte a bandát. Szerencsére a bizonyítási vágy – az időközben elért sikerek dacára – megmaradt.

A folytatás kellőképpen változatos, a nyugis tempójú daloktól (No Way But The Hard Way) kezdve a felgyorsított rohangálásig (Back On The Bottle) minden előfordul, s ennek köszönhetően nem válik unalmassá a lemez.

Ráadásul a számokból áradó hihetetlen energia azonnal vigyorgásra és mozgásra készteti a hallgatót. Ezt az érzést még Joel csekély hangterjedelme sem korlátozza, miként a komoly mondanivalótól mentes szövegek sem teszik súlytalanná a produkciót.
 
A számokat szerintem nincs értelme boncolgatni, mivel itt sokkal fontosabbnak tartom az albumot jellemző egységes hangulatot.  A hangzás ezúttal is nagyon jó, sőt, egy kicsit mintha keményebb lenne, mint az előző lemezen. Az ének, a kórusok a hangszerek arányosan, erőtől duzzadóan szólalnak meg.
 
Természetesen majdnem minden nóta az AC/DC világát idézi, de aki hajlamos a keresgélésre, az Motörhead, Thin Lizzy és Rose Tatto hatásokat is felfedezhet (meg sok egyebet is, ez tényleg csak ráfordított idő kérdése), de szerintem mindez semmit sem von le az Airbourne tagságának teljesítményéből.

Hiszen a négy srác igazából nem csinál mást, mint teljes lelkesedéssel nyomja az AC/DC által évtizedekig prezentált rockos bugit, valamint hozzáteszik saját egyéniségüket. Úgy tűnik, ez továbbra is elegendő a sikerhez.

 
Az együttes tagjai:
Joel O`Keeffe – ének, gitár
Ryan O`Keeffe – dob
David Roads – gitár
Justin Street – basszusgitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Born To Kill
2. No Way But The Hard Way
3. Blonde, Bad And Beautiful
4. Raise The Flag
5. Bottom Of The Well
6. White Line Fever
7. It Ain`t Over Till It`s Over
8. Steel Town
9. Chewin` The Fat
10. Get Busy Livin`
11. Armed And Dangerous
12. Overdrive
13. Back On The Bottle
 
Diszkográfia:
Ready To Rock (2004) EP
Runnin’ Wild (2007)
No Guts. No Glory. (2010)