Főkép A ’92-ben alakult, thrash metalt játszó Septicmen új, negyedik (!?) lemezében az a jó, hogy az ember a második, harmadik meghallgatás után kezdi úgy érezni, hogy ez valami olyasmi, mintha valaki továbbgondolta volna azokat a témákat, amiket más, a Septicmennél sokkal ismertebb együttesek elkezdtek.
 
Az lesz a legegyszerűbb, ha végigfutunk a dalokon.
 
„Condition”. Ez valahogy a Metallica „St. Anger”-ét idézi, de közben egy kicsit talán a Sepulturát is, a kórus egészen olyan, mintha egy réges-régi punkzenekar tagjai üvöltenének, aztán jön valami gitárbetétszerűség, amiről egy-két másodpercnyi villanásra felidéződik Hendrix, a Jimi szelleme, aztán meg az egész átcsúszik megint modern thrashbe, ami egy kicsit Pantherás, de éppen elég dallamos ahhoz, hogy ne lehessen agyatlan darálásnak nevezni.
 
A „Black Room” kezdőriffjén, sőt a dal első részén egyértelműen érződik a Metallica hatása („Enter Sandman”), aztán felgyorsul a dolog, az ének elviszi a dalt a Sandman vonaltól, de a tipikusan hard rockos (és nem metálos) gitárszóló(cska) után megint előjön a Homokemberes lüktetés.
 
A „Paradox Harmony” szakít a klasszikus metálos hagyományokkal, úgy indul, mintha egy punkzenekar ritmusszekciója állt volna össze pár metálos gitárossal, aztán érdekesen fejlődik tovább a dallam, az énekrész egy kicsit belassítja a rohanást, és szépen kiforr a dolog – fogyasztható, húzós metáldal lesz belőle.
 
„Sometimes”. Lehet, hogy a bejátszott beszédhang-effektek miatt, vagy talán a gitárriff miatt, nekem erről a dalról először a Frontline Assembly jutott eszembe, a „Sex Offender” meg a „Plasma Springs” című dalok.
A gitár érdekesen olvad bele a ritmusszekcióba, nem egyénieskedik, nem csillogtatja magát, de végig markánsan jelen van. Ennél a dalnál is az ének került előtérbe, ami nem rossz, sőt, éppen így lesz kerek a dolog.
 
Annak ellenére, hogy a kórusrész egy kicsit gyenge, nincs különösebb gond, mert utána szerencsére rendesen darálnak a gitárok, és ez betolja a mankót a bicegő énekdallam hóna alá. A gitárszólószerűség itt is tipikusan hard rockos – ismét megfigyelhetjük, hogyan keveredik a metal és a valamivel szelídebb, valamivel régebbi stílus néhány jegye.
 
„Vox”. Erről nekem megint csak a Sepultura jutott eszembe. Vagy mondjuk a Cadavares, hogy itthon maradjunk. Vagy egy horrorelemeitől megfosztott Slipknot.
Ennél a dalnál is a kórussal van bajom – de itt tényleg csak annyi a problémám, hogy nem szeretem a vikingmetált, márpedig ez a kórus valahogy arra emlékeztet. Meg, sajnos a gitárszóló is…
 
De hát, mindannyian tudjuk, mit szoktak mondani az ízlésekről és a pofonokról; ami miatt én a számat húzogatom, másnak éppen az jön be. Vagyis: ennek a dalnak van némi skandináv beütése.
 
„Amazon”. Akusztikusan indul, és nagyon szépnek ígérkezik, de az ember sejti, hogy á, itt valami becsapás lesz a dologban, a lírai álarc mögött mindjárt beindul a zúzda… De nem. Ez ennyi. Akusztikus betét. Olyan kis kellemes valami, amivel például Buckethead szokta sormintaként feldíszíteni a lemezeit.
 
„Monster”. Feszes, ideges ritmusú metál, némi torzítással, aminek természetesen dramaturgiai jellege van. Aztán felgyorsul a ritmus, még idegesebbé válik, az ének meg a focipályák B-közepét idézi…
Nekem nem tetszik a dal. Túl szimpla ahhoz, hogy egy olyan zenekar játssza, mint az a Septicmen, amelyekről – az előző számok meghallgatása után – már tudhatjuk, hogy ennél sokkal többre képes.
 
Még az idegbeteg gitárszóló sem rakja rendbe a dolgot, de nincs túl nagy baj, mert ezután jön a metálosan lüktető „Meteor”, ami a maga kiállásaival és System of a Downos (szerencsére rap-mentes) töredezettségével képes elhitetni velünk azt, hogy a Septicmen tényleg többre képes a „Monster”-nél.
 
„Deep Roots”. Ez a dal olyan, mintha egy zakatoló vonatra ültettek volna egy hard rockos gitárost, meg egy olyan ritmusszekciót, aminek a Sepultura a példaképe. Az énekes itt most megmutatja, hogy ismeri a black metalt, de nem ragaszkodik a hörgéshez, ellenáll a kísértésnek: tényleg énekel.
 
A „Sacrifice” és a „Perfect Trend”: ezek nálam a „Monster”-rel vannak egy kategóriában. Sajnálom, a Septicmen ennél többre képes – ezt már bebizonyította.
Az addig rendben, hogy bizonyos riffek a Destructiont („Mad Butcher”, például) idézik, és az is dicséretes, hogy a zenekar a „Perfect Trend”-et telepakolta mindenféle érdekes megoldással és ötlettel, de valahogy… Nem tetszik, na.
 
Tizenegy dalból hét viszont nagyon tetszik. Ez a hét dal érdekes és friss, és van köztük olyan is, amelyiket nagyon szépen, nagyon aprólékosan kidolgozták. A Transittal a Septicmen simán beelőzi a skandináv és amerikai thrash bandák többségét.
 
Az együttes tagjai:
Korcsmár Gyula – ének, gitár
Garai Tibor – gitár
Németh Róbert – dob
Szalai Vernon Béla – basszusgitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Condition
2. Black Room
3. Paradox Harmony
4. Sometimes
5. Vox
6. Amazon
7. Monster
8. Meteor
9. Deep Roots
10. Sacrifice
11. Perfect Trend
 
Diszkográfia:
Dogma (2000)
Origo (2004)
Negative (2007)
Transit (2009)