Főkép

Mosolygós csalódottság fog el, ha visszagondolok arra a napra, amikor a Földi hatalmak első mondatát elolvastam: „Nyolcvanegyedik születésnapom délutánja volt; épp ágyasommal heverésztem, amikor Ali bejelentette, hogy megérkezett az érsek.” Ennél jobban már nem is kezdődhetne, mi? A regény első mondata már magában foglalja a szerzőjét leginkább foglalkoztató három nagy problémát: az idős korral járó visszatekintés lehetőségét (és evvel együtt a nagy irodalmi szintézis vágyát), a homoszexualitás, a hit és az egyház viszonyát, illetve az előbbi kettőből fakadóan a szeretet lehetőségeit a huszadik században. De egy ekkora könyvön keresztül fenntartani az első mondatban remegő feszültséget, az még Burgessnek is nehezére esett volna; regénybeli, Maugham-ihlette alteregójának, Kenneth Marshall Toomeynak viszont nem is célja.
 
Ken Toomey középszerű író, és ezzel ő is tisztában van. Megélhetésből ír, hol geil színműveket, hol filléres slágereket, hol pedig a lektűrből kitörni kívánó, mégis sikerkönyvnek számító regényeket. A közönség szereti, a mindenkori irodalmi elit viszont nem fogadja be maga közé egyenrangú félnek. Ezért is csoda, hogy másodvonalbeli szerzőként a század leghíresebb íróinak és művészeinek körébe járatos, így H. G. Wellsről, James Joyce-ról vagy akár Hollywood aranykorának összes ünnepelt hírességéről velős és szatirikus véleményt mondhat, miközben mindvégig tudja, hogy neki nem ez a sors adatott. Végigjárhatja ugyan a világot a szesztilalom Amerikájától kezdve a harmincas évek náci Németországán és a brit birodalom „egzotikus” keleti tartományain át a Földközi-tenger vidékéig, ezalatt számtalan neves alakba és gaztettbe botolva, a könyvet olvasva végig az az érzésem volt, mintha dodzsemben ülve vezettek volna végig egy vidámparki panoptikumban.
 
Szinte már obszcén módon sűrű regény a Földi hatalmak, ami majd’ ezer oldalát tekintve egy igen szép teljesítmény, de az a fajta, amit elsősorban értékelni tudtam, nem pedig élvezni. Burgess prózája csodálatos. Kimért mondataiban mindig érezhető a visszafogott angol irónia, szóhasználata (és Bényei Tamás nagyszerű fordítása) miatt pedig az elbeszélő hang sosem válik monotonná. Sokat elárul a szerző műveltségéről a folyamatosan lábjegyzet után kiáltó irodalmi utalások tömkelege, a többnyelvű játékok regénybe simuló finomsága, melyek mégsem válnak tolakodóvá, hiszen épp elvárható ismeretük a valaha szépreményű Toomeytól. Érett szerző érett műve ez, kétség sem férhet hozzá, és az anglofón irodalomban járatos olvasók számára sok fanyar mosoly forrása lehet Burgess utalásainak, élceinek elértése.
 
Ugyanakkor maga a cselekmény (Toomeynak a megválasztandó pápa, Carlo Campanati csodatételeiről kéne írnia a bíborosi testületnek, amiből végül megszületik a regénybeli visszaemlékezés) gyakran erőltetettnek hat, puszta ürügyként arra, hogy Burgess/Toomey sommásnak éppen nem mondható véleményét megírja saját századáról. Ebből kifolyólag mind az író homoszexualitásával, mind pedig hit(etlenség)ével foglalkozó, hosszú passzusok előbb-utóbb alig burkolt tézisregénnyé változtatják a Földi hatalmakat. A karakterek, ha nem is válnak egyértelműen Burgess szócsövévé, mert kimondott szavaik jellemükből fakadnak, olyanok, mint egy rosszul beállított fénykép modelljei, akikről messziről lerí, hogy pózolnak. Ebben a legfőbb bűnös Geoffrey, Toomey mocskos szájú ágyasa, akiről nem tudom eldönteni, hogy csak „játssza” a sztereotipikusan mézes-mázos, majd kegyetlen buzi szerepét, vagy pedig Burgess ez egyszer elvetette a sulykot. A regény legtöbb szereplője elég karikatúraszerű, ezért az előbbi tűnik valószínűbbnek, de a póz akkor is kifacsart.
 
A könyv legszebb pillanataiban viszont Burgess a szeretet sokszínűségéről értekezik. A görögöknek sok szavuk volt a szeretetre, és a Földi hatalmak lapjain egyaránt megjelenik a családi szeretet, vagy rokonszenv (sztorgé), a baráti szeretet (fília), a szerelem (érosz) és a túláradó feltétlen szeretet (az agapé) sajátságos burgessi értelmezése. Mert noha ezek külön kategóriák, amikor egy huszadik századi meleg író a trópusokon beleszeret egy haldokló orvos-barátjába, ott összefonódik fília és érosz, és a gyászban agapévá nemesül. Ugyanígy keseredik meg és válik érdekessé Toomey testvérével, Hortense-zel való viszonya, aki a pápa testvéréhez, Domenico Campanatihoz megy férjül, a testvéri „szeretet” két arcát egyszerre felmutatva.
 
A négy szeretet teljes összeolvadása viszont egy különleges momentumban, a regény első ötödét záró Biblia-újraírásban érhető tetten, amikor a Teremtés könyvét Toomey saját homoszexuális élményei hatására Ádám és Yedid („barát”) történeteként írja újjá. Ez talán a könyv legártatlanabb része és épp ezért a leghatásosabb tolmácsolója Toomey fiatalkori vágyának, annak a teljes és önzetlen szeretetnek, amihez hasonlót az ördögűző pápajelölt sosem élhet át, és egyben e szeretet lehetetlenségének is. Mégis csalódott vagyok, mert komoly hiányérzeteim vannak Burgess regényével kapcsolatban. Paradox módon ezt éppen a szavak sokasága kelti bennem: a totalizáló igénnyel megírt történeti-irodalmi tabló vontatottá teszi a regényt, ezért gyakran kaptam magam azon, hogy ötven oldalakat úgy olvastam el, hogy sem a szereplők sorsa, sem elmélkedéseik iránt nem éreztem a legalapvetőbb kíváncsiságot sem.
 
Annyi szent, hogy már a puszta mérete okán is csak hardcore olvasók fognak nekiveselkedni a Földi hatalmaknak, de akik végigverekszik magukat rajta, éppen a terjedelme és teljességre törekvése miatt biztosan találnak majd maguknak benne valami elgondolkodtatót és/vagy szívet megrendítőt.