FőképSolti Györgyöt szerencsére senkinek sem kell bemutatni, hiszen nemcsak nálunk, hanem világszerte az egyik legismertebb és legelismertebb karmester, Ormándy Jenő, Fricsay Ferenc és Széll György mellett a második világháború utáni dirigensgeneráció egyik legkiemelkedőbb tagja volt.
Ő volt az, aki magyar pályatársaihoz hasonlóan gatyába rázott egy nagyhírű zenekart (Chicagói Szimfonikusok), és tette hosszú évek kitartó munkájával a világ egyik legjobbjává.

Solti maga volt a precizitás, a keménység, a meg nem alkuvás. Nem hiszem, hogy készített volna olyan felvételt, amin ne az abszolút maximumot próbálta volna meg kihozni, úgy magából, mint a zenekarból.
Utolsó stúdiófelvételénél sincs ez másként.

A hosszú emigráció után 1997-ben tért haza - ha nem is végleg, és nem is fizikailag, de szellemében, lelkében mindenképpen.
1997 nyarán Balatonfőkajárra indult, hogy meglátogassa a temetőben nagyszülei sírját. Azt azonban nem is sejtette, hogy a kis Balaton melletti településen milyen pompás fogadtatás várja majd.
Solti 1939-ben hagyta el Magyarországot, és 58 év elteltével tért vissza szülőföldjére, hogy a kis faluban a legnagyobbaknak kijáró ünneplésben részesítsék.

Még abban az évben stúdióba vonult, hogy tisztelegjen legendás tanárai előtt, akik a világháború előtt a Liszt Ferenc Zeneakadémián oltották belé a zene szeretetét. A három név a huszadik századi magyar és nemzetközi zenei élet három kimagasló alkotója: Bartók, Kodály és Weiner.
Soltinak köszönhető, hogy az amerikai koncertlátogatók és lemezvásárlók megismerhették e három zeneszerző munkásságát. Solti soha nem tagadta származását, büszke volt rá, ugyanakkor hontalan. Ezt a hontalanságot csillapította, kompenzálta talán rendszeres és meghatározó Bartók-felvételeivel.

Az utolsó koncert anyaga tehát visszatérés – a szó szoros értelmében a gyökerekhez, ahhoz a szellemi műhelyhez, amely forradalmasította a huszadik század klasszikus zenéjét és zenepedagógiáját.
Solti érzelmesen, de semmiképpen sem érzelgősen kezeli a lemezen szereplő három alapművet. Pontos, mint mindig, maximalista, kemény, határozott, és természetesen tudja, mit és hogyan akar.

Kritikusai gyakran felrótták neki: annyira határozott az elképzelése, hogy főleg versenyművek, illetve operák esetében nem engedi érvényesülni a szólistákat, az énekeseket.
Erre az ostoba állításra kiváló cáfolat e mélyen megindító, nagyszerű és feledhetetlen albuma. Mint oly sok interpretációja esetében, ezek az előadások is etalonnak, a legautentikusabb értelmezéseknek tekinthetők, hisz Solti valóban, pontosan tudta, mit jelentenek ezek a művek.

A Cantata Profana és a Psalmus Hungaricus zenei örökségünk legcsillogóbb és legmaradandóbb darabjai közé tartoznak, Solti pedig mintha érezte volna, hogy ez az utolsó felvétele.
Ihletetten és allűröktől mentesen vezényli a műveket, amelyek előadásában mindenki: a szólisták, a zenekar és a kórusok egyaránt felnőttek a feladathoz, és pályafutásuk talán legemlékezetesebb felvételét készítették.

Közreműködők:
Budapesti Fesztiválzenekar
Magyar Rádió és Televízió Kórusa
Magyar Rádió és Televízió Gyerekkórusa
Schola Budapestiensis

Solti György - karmester

Daróczy Tamás - tenor
Alexandru Agache - bariton

A lemezen elhangzó felvételek:
Bartók: Cantata profana, BB 100 - Sz94
1. Molto moderato
2. Andante
3. Sz94: Moderato

Weiner Leó: Serenade For Small Orchestra, Op. 3
4. Allegretto, quasi andantino
5. Lebhaft, sehr rhymisch
6. Andantino
7. Allegro molto

Kodály: Psalmus hungaricus, op.13
8. Andante molto appassionato
9. „Keserűségem, annyi nem volna”
10. Adagio