FőképMit lehet még írni az LGT-ről?
Mit nem írtak meg még róluk?
Semmit nem lehet írni, mert mindent megírtak.
Ráadásul vagy direkt (alkalmankénti lemezeket készítő csapatként) vagy indirekt formában (újra és újra felvett dalaik révén) állandóan jelen vannak. És ez így helyes, mert ők voltak a legjobb magyar rockegyüttes.
Akik 1973-ban eljutottak Londonba, hogy felvegyenek egy lemezt. Meg 1974-ben Amerikába is.

Ha meg kellene nevezni a kedvenc LGT-lemezem, ez a londoni album benne van-e az első háromban. Ma már nem érdekes, és nem is aktuális, hogy hogyan jutottak el Londonba, milyen körülmények között készült az album.
Harminchárom év telt el azóta. Időközben megszületett és felnőtt egy generáció, akiket nem a történelem, hanem a zene érdekel.

Mert ez zene a javából. Több lemezt lehetett és lehet ma is hallani nem angol anyanyelvű együttesek és előadók „tollából”, amiket angol nyelven vettek fel.
Ezek minősége sok esetben kétséges, de az LGT 73-as albuma ott áll minőség és időtállóság szempontjából a Syrius Devil’s Masquerade című albuma mellett.

Nem azért, mert egy nótán Jack Bruce szájharmonikázik. Nem azért, mert komoly dolog volt akkoriban egy keletről jött csapatnak komplett albumot felvenni Londonban. Hanem azért, mert ez egy tombolósan dögös album.
1973: Frenreisz helyett Somló basszusozik, James helyett még Barta tépi a húrokat, Jánoska helyett Laux veri a dobokat.

Ha volt szupergrup nálunk, akkor ők voltak azok. (Igaz, Somló a relatív ismeretlenségből jött, de ez most nem is érdekes.) Négy kiváló muzsikus, két elképesztő zeneszerző, mérhetetlen mennyiségű ötlet – kell ennél több egy szupergruphoz?

A londoni felvételhez először és legfontosabban kiváló angol szövegek kellettek. A még most sem kellően elismert Adamis Anna ismét és újra hibátlanul teljesített. Egyszerűen, mégis leleményesen fordított, amit aztán Presserék a lehető legnagyobb felszabadultsággal játszottak fel.

Presser hihetetlen energiával és szellemességgel billentyűzik, dalol, vokálozik; Barta úgy gitározik, mint még soha; Somló kiváló basszus (és alkalmankénti fúvós) kíséretet produkál; Laux meg úgy dobol, hogy például Iain Paice is megirigyelhette volna.
Ehhez még hozzá kell adni a hangmérnököt (Andy Johns), a stúdiót, és a legdögösebb magyar rocklemez bömböl a hangszórókból.

A „Ringasd el magad” („Rock Yourself”) már eleve megadja az alaphangot. Somló tülköl a szaxofonon, hogy az oldala kidől, Presser tekeri a billentyűket, Laux meg tényleg úgy zakatol, mint egy mozdony (a refrént meg magyarul nyomják – óriási!).

Az „Ő még csak tizennégy” („She Just 14”) meg olyan házszétverős hangulatot produkál, hogy szinte hihetetlen.
Persze Jack Bruce szájharmonika-játéka irgalmatlanul jól passzol, és az egész akkora blues-rockká áll össze, amire ritkán van példa, pláne egy magyar bandától.
Barta úgy tépi a húrokat, olyan soundja van, hogy megint csóválom a fejem: a magyar könnyűzene veszteségeinek nagykönyvében sajnos ő külön fejezetet kapott. Az egész lemezt ez a felszabadult örömzene jellemzi. Nem lehet neki ellenállni.

Presser külön bravúrja a „Gyere ki a hegyoldalba” („Won’t You Dance with Me”) nemcsak a boszorkányos zongorafutam, hanem az angol éneklés miatt. Azért az „everybody’s on the hillside, baby” mégsem az, hogy „gyere, gyere ki a hegyoldalba”.
Nem tudom, hányszor futottak neki, de a végeredmény hibátlan. Egyedül a bridge utáni sikítása hiányzik, de ez legyen a legnagyobb baj.

A kelet-európai szög talán csak a „Visszamegyek a falumba” („Back Home”) című nótánál bújik ki a kelet-európai zsákjából. A szöveg és a zene fanyar humora Barta riffjeivel kiegészítve és Presser fejhangján előadva egészen pikáns végeredményt ad.
Gyanítom, ez lehetett az egyetlen nóta az albumon, amivel az angol hallgató nem sokat tudott kezdeni azon túl, hogy tetszett neki.

Az album méltó befejezése a „Segíts elaludni” („Jenny’s Got a New Thing”), egyik örök kedvencem, itt még több energiával, ötlettel, szellemmel.

Nem állok neki siránkozni azon, mi lehetett volna az LGT-ből, ha külföldön befutnak. Nem futottak, ezért kár. De addig is itt van nekünk egy lemez, az egyik legjobb LGT-lemez, ami felszabadult öröme, felhőtlen energiája miatt még ötven év múlva is legalább annyira érvényes és szórakoztató lesz, mint most.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Rock Yourself
2. Gimme Your Love
3. Free Me
4. Confession
5. She’s Just 14
6. Won’t You Dance with Me
7. Hey, Get the Feelin’
8. Waiting for You
9. Serenade (To My Love If I had One)
10. Back Home
11. Jenny’s Got a New Thing

Kapcsolódó írás:Koncert: LGT – Sziget Fesztivál, 2007. augusztus 7.