Főkép

Ugyan nem sokszor, de azért láttunk már példát arra, hogy egy filmrendező egyben zenél is. Persze Woody Allenre gondolok, aki egészen jól klarinétozik. Soha nem lesz belőle Benny Goodman, ami így is van rendjén. Legyen ő csak filmrendező, az azért jobban megy neki.

De ez a Kusturica. Ez egy fránya alak. A koncertalbumot hallgatva azt igyekszem eldönteni, hogy miben jobb: a zenélésben vagy a filmrendezésben. Aztán legyintek, mert ez ökörség. Kusturica az Kusturica, és pont.

A Macskajaj óta szinte az egész világon ismerik, mi meg imádjuk őt errefelé azért, mert megmutatja, nemcsak röhögni lehet a nyomorunkon, hanem szeretni is. És innét kezdve már nem is biztos, hogy nyomorról beszélünk-e. A film sikeréhez nagyban hozzájárul a zene is, amit szintén Kusturica és briganti bandája követett el. Persze addig is koncertezett, de a világhír ezzel a filmmel kopogtatott, és azóta szinte megállás nélkül járja a világot. Többek között rendszeresen megfordul Budapesten is.

Hogy terjessze az agybajt. Mert amit a No Smoking Orchestra játszik, legalább annyira elmebaj, mint az Underground vagy a Macskajaj. Először is van benne egy jó adag sramli. Aztán szerb népzene, meg egy rakás baromira oda nem illő dolog. Azt még el lehet nézni neki, hogy a Buenos Aires-i koncertje a szovjet himnusszal kezdődik, na de hogy az első őrület után Boccherini „Menüet”-jét nyomják, az azért mégiscsak sok.

Elkezdi egy szál hegedű, majd Kusturica bejelenti, hogy ez unalmas, erre belecsapnak az amúgy tényleg mérhetetlenül unalmas és elnyűtt „Menüet” délszláv olvasatába. És ekkor elszabadul a pokol, ami a lemez végéig tart.

Csak ingatom a fejem. Ez nem sound, ez nem tempó, ezek nem hangszerek, ez nem éneklés. De mégis az. A legjobb fajtából. Ezek a fiúk mulatni mentek Argentínába (is). Akkor mulatnak. Visít a klarinét, totyakosan ellenpontoznak a fúvósok, sír a tangóharmonika, a tömeg meg tombol. Mert ez buli. Gondolom, hogy a délszláv népzene értő puristái inkább a tubát húzzák a fejükbe, semmit hogy ezt a zenét hallgassák, ami gúnyt űz saját magából. De mi a fenéért kellene komolyan venni ezt (is)? Nincsenek tabuk, a zenében pláne nem, mert ott csak az számít, hogy élvezzük, amit hallgatunk. Kusturica élvezi, ez nyilvánvaló. Dalolnak, bömbölnek, semmi sem szent.

Tévedés lenne azt hinni, hogy ez csak egy sramlizenekar. Jó zenészek örjöngenek ám a színpadon. A zenében csak abból lehet gúnyt űzni, amit az ember ismer, és csak az képes érthető módon viccelni, aki nemcsak a hangszerét ismeri, hanem a zenét is, amit játszik. Csak így kerülhet egy pörgős dal elé egy westernfilm főcímzenéje, így kerülhet egy másik közepébe a Bond-filmek fődallama, így bukkanhat fel idézetszerűen a Queen „I Want to Break Free” című borzalma.

Ezek a banditák őszinték. És élvezik, amit csinálnak. Azon azért nagyon meglepődtem, hogy az argentínok szétszedték a házat. Akkor amit csinálnak, tényleg univerzális. Ezen sem kellene csodálkoznom: az agybajnál csak a jó zene ragályosabb.

Aki modern értelmezésű és autentikus délszláv népzenét akar hallgatni, kutassa fel a pazar (és magyar) Wertetics Orkesztár albumát, aki funkba oltott bluesos sramlit akar, az hallgassa a német Mardi Gras B.B. albumait, aki azonban meg akar feledkezni magáról, és torkaszakadtából üvölteni, az először hallgassa meg az albumot, aztán gyorsan húzzon el egy Kusturica-koncertre.

Az albumon elhangzó számok listája:
1. Intro
2. Fatal Wounds
3. Drang Nach Osten
4. Boccherini Minuet
5. Upside Down
6. Ja Violim Te Jos
7. Meine Stadt
8. Vasja
9. Wanted Man
10. Introduction For Romeo
11. Was Romeo Really A Jerk?
12. Pitbul Terrier
13. Devil In The Business Class
14. Bubamara
15. When Life Was A Miracle
16. Introduction Of The Orhestra