Főkép

Na végre. Már kezdtem izgulni, hogy Charlie Hunter esetleg visszavett a tempóból. Ez év elejére ígérik új trió-lemezét, de addig még legalább két-három hónap van vissza, és gyanítom, hogy rajtam kívül több millióan várják izgatottan, most éppen mire készül.

Nyugodtan lehet borítékolni, hogy az új lemez is remek lesz, mert eddig rosszat még nem csinált. Példaként itt az Earth Tones. Azt már 1997 óta tudjuk, hogy Hunter igencsak szereti a reggae-t, hisz akkor jelent meg a legendás Marley-album, a Natty Dread Hunter-féle változata. Akkor egy az egyben újrajátszotta, és újraértelmezte Marley kiváló lemezét.

Az új albummal visszatér Jamaicába. Szó szerint. A két másik zenész a jamaicai muzsika nagy öregje, két kiváló gitáros. Hunter velük készítette el a lemezt, ami nem egy Hunter-album, hanem három pazar gitáros közös munkája. A lemez kilenc nótája feldolgozás, és ez különösen annak fényében remek választás, hogy külön öröm az ő olvasatukban hallgatni Peter Tosht, vagy éppen a „Rivers of Babylon” című klasszikust.

A három gitáros hangzása teljesen egyedi, így most sem nehéz megkülönböztetni őket. Charlie Hunter nyolchúrú gitárjával nyomul, és megint olyan basszusfutamokat vezet elő, hogy nem győzök betelni vele. Annyira egyedi a hangzása, hogy jogosan ébredhet fel a kétely: nem nyomja el a másik kettőt? Nem.

Chinna Smith akusztikus gitárja legalább annyira sajátos, mint Ernest Ranglin elektromos soundja, és ezek mellett Hunter azonnal felismerhető játéka sokkal inkább egyenrangú partner, semmit domináló tényező.

Az ismert nóták mellett a legizgalmasabb a „Mestre’ Tata” című dal, amely Hunter 2003-as Right Now Move-jának nyitószáma volt. Ez a dal mutatja, hogy Hunter mennyire univerzális zenész. A „Mestre’ Tata” saját előadásában is roppant izgalmas, de az igazi fokmérője egy jó dalnak az (is), hogy mennyire képes életre kelni más előadók által. Hunter a dalban alig kerül előtérbe, megadja az alaphangot, aztán inkább a basszussal segíti a másik két gitárost.
Az eredetiben a főtémát két fúvós viszi a hátán, illetve a kromatikus szájharmonika, az Earth Tones-on azonban nincs egy darab fúvós sem, a dal mégis él és szárnyal.

A három gitáros úgy játszik együtt, mintha évtizedek óta közösen nyomnák. Az egyik által megkezdett gondolatot a másik fejezi be. Egymásnak adogatják a témákat olyan könnyedén és erőlködés nélkül, hogy tényleg nehéz elhinni: nem régi harcostársakról van szó. A harmincas évei elején járó Hunter minden tekintetben partnere a két nagy öregnek, akik már az ötvenet is elhaladták. Nagy szellemek, ha találkoznak. Ranglin a ’60-as években a jamaicai zene egyik megteremtője volt, Hunter meg a modern (jazz)zene egyik forradalmára.

Csuda egy album, egyszerűen csuda. Még azoknak is örömet tud szerezni, akik nincsenek oda a reggae-ért. Ahogy én sem, de a Natty Dread és az Earth Tones fényében rá kell jönnöm, nem csak Marley zenélt a szigetországban, hanem sokan mások is.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Long Bay
2. What I Am
3. Mestre` Tata
4. I`ve Got the Handle
5. One Foundation
6. Fade Away
7. Passion Dance
8. Rivers of Babylon
9. Island In the Sun

Kapcsolódó írás:

Garage a Trois: Outre Mer