Főkép

A Leningrád ostromát is megélt Dmitrij Sosztakovicsról nehéz elfogulatlanul, vagy a történelmi háttértudás figyelmen kívül hagyásával nyilatkozni, pedig a zenei szövet, a kompozíciós stílus a szovjet befolyás és örökség nélkül is éppoly sokat mond, mintha túlbuzgó filológusokhoz idomulni igyekvő muzikalistaként mindenben a kódolt üzenetet, a kegyvesztettség okozta agóniát vagy a meghunyászkodás miatti álságos rendszer-magasztalást keresnénk.

A kamarazene amúgy is a legbensőségesebb, a nagyközönség számára kevésbé nyilvánvaló érzelmek kifejezésére alkalmas médium, a Beaux Arts Trio 2005-ös Sosztakovics-albumán szereplő felvételek pedig ebbe a kategóriába esnek bele – kronológia tekintetében ugyanakkor az 1923 és 1967 között eltelt időintervallum meglehetősen kiterjedtnek tűnik ahhoz, hogy átfogó képet adjon a művész alkotói felfogásának fejlődéséről.

Jóllehet a két zongoratriót nem csupán huszonegy esztendő, hanem a Szovjetunió történetének egy viszonylag progresszív időszaka és a második világháború vérzivataros utolsó előtti éve közötti közhangulatbeli különbség is elválasztja egymástól, felfedezhető némi konzekvencia a kompozíciók szerkesztettsége és motivikája között. Mindkét darabra jellemző ugyanis a kissé klasszicizáló, szigorú ellenpont-tudatosság és a sok avantgárd műből hiányzó dallamcentrikusság.

Nem helytálló tehát a szovjet diktátor, Sztálin sugallta bírálat, miszerint Sosztakovics műveire az öncélú formalizmus, a zenei káosz lenne jellemző, sőt, épp ellenkezőleg, hihetetlen rend és expresszivitás jellemzi a műveket.

A viszonylag egyszerű első zongoratriónál összehasonlíthatatlanul érdekesebb a jóval komorabb hangvételű, mégsem elkeseredett vagy dekadens Opus 67-es, melynek legemlékezetesebb pillanatait talán a sokféleképp értelmezhető zsidó téma felbukkanása, és az a lassan kibontott, többször ismételt, borongós akkordmenet, mely a Largót a felvétel talán legszívbemarkolóbb tételévé avatja.

Ugyanilyen érzelemdús, ha nem ennél is gyönyörűbb a dalciklus első darabja, „Ophelia dala”, mely jeles bizonyítéka, hogy egy szóló csellóval kísért női hang úgy tud játszani az ember érzéseivel, akár egy teljesen felvértezett nagyzenekar. A „Hét románc” különlegessége még, hogy bár a zeneszerző zongoratriót ír elő kíséretként, a hangszerek fokozatosan, előbb szólóban, majd párokban kísérik a csodásan előadott szoprán szólamot.

Nem kizárt, hogy a nagyhírű Beaux Arts Triónak ebben a részben kellett a legkiválóbbat nyújtania, hiszen a mű 1967-es bemutatóján nem kisebb legendák szólaltatták meg a Visnyevszkaja tolmácsolásában felcsendülő dalokat, mint Msztyiszlav Rosztropovics, Szvjatoszlav Richter és David Ojsztrah, ám mai utódaiknak is kétségtelenül sikerült tökéleteset nyújtaniuk.

Előadók:
Beaux Arts Trio

Daniel Hope - hegedű
Antonio Meneses - cselló
Menahem Pressler - zongora

Joan Rodgers - szoprán

A lemezen elhangzó művek:
1. Piano Trio No. 1., c-moll, Op. 8

Piano Trio No.2., e-moll, Op. 67
2. I Andante - Moderato - Poco piu mosso
3. II Allegro con brio
4. III Largo
5. IV Allegretto - Adagio

Seven Romances on Verses by Alexander Blok, Op. 127
6. ????? ?????? (Ophelia dala)
7. ??????, ????? ????? (Gamajun, a jósmadár)
8. ?? ???? ?????? (Együtt voltunk)
9. ????? ???? (Alszik a város)
10. ???? (A vihar)
11. ?????? ????? (Titokzatos jelek)
12. ?????? (Zene)