Főkép

Kiskamaszként, az általános iskola felsőbb osztályaiban szinte kizárólag kemény rockzenét és könnyedebb klasszikusokat hallgattam, részben elitista (értsd: sznob) beállítottságom miatt, részben pedig azért, mert barátaim szintén a „magasabb” művészeteket tartották figyelemre méltónak, és érthető módon nem akartam elmaradni mögöttük muzikális intelligencia tekintetében. (A rockzenének akkoriban némi rendszerellenes felhangja is volt, ezért kerülhetett az értelmiségi pályára készülők látókörébe, de ez egy alapjaiban más történet...)

Aztán szüleim révén lassacskán megismertem az ABBA tagadhatatlanul igényes diszkózenéjét (a Boney M-mel valahogy sohasem sikerült kibékülnöm), és fokozatosan megfogott a gitárral és zongorával - no meg a háttérben lényegében egy nagyobb rockzenekarral - kibővített ének-kvartett muzsikája, és beláttam, hogy a baráti körömben sokáig megvetett, sőt, az elnevezést magát tekintve egyértelműen oximoronként kezelt diszkó-zenében is akadhatnak méltánylandó momentumok és megoldások.

Sok évvel később épp az egyetemre vittek be az első tanítási napon, és a kocsiban Madonna „Papa Don’t Preach”-e szólt. Talán a feldobott hangulat, talán a szép őszi nap hatásának tudható be, mindenesetre megbabonázva hallgattam a kissé latinos, de mindenekelőtt táncolni való melódiát. És Madonna összetéveszthetetlen hangját. Persze nem először esett meg, hogy összeakadtam a karrierjét mindenki másénál tudatosabban építő énekesnő számaival, a kora reggeli epifánia ezért csupán a megtérés pillanata volt.

Ettől fogva kezdtem figyelemmel kísérni Madonna pályafutását, gyűjteni kezdtem az albumait, az őt ábrázoló poszter a Slayeres Kerry King és a gitármágus Yngwie Malmsteen arcképei között díszítette a falamat. Megnéztem az épp futó filmjeit, az Evita mozikba kerülése után pedig végleg meggyőzőztem magamat arról, hogy nem futó hóbortról, megbocsátható eltévelyedésről van szó, hanem valóban nagy formátumú művész iránt érzek tiszteletet.

És hogyan kerül a képbe az ABBA? Madonna legújabb albumát olyan dallal nyitja, mely a svédek egyik legemlékezetesebb diszkó-slágerének, a „Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight)”-nak szemplerezett szintetizátor-motívumával indul, mi több, mindvégig a hetvenes évek (a diszkó fénykorának) csillogó, neonfényes-üveggömbös tánccsarnokainak hangulatát idézi - ám a legmodernebb elektronikus hangzás segítségével.

A minden lemezével újat hozó átváltozóművész, akit épp ezért sokan a „popzene kaméleonja”-ként emlegetnek, az American Life minimalista elektronikus effektusai és gitártémái után újbóli fordulattal visszatér a klasszikus diszkóhoz, és felhagy a Britney Spears komponistáit megihlető hipermodernséggel. Igaz, hogy már jó két évtizede diszkotékának közelébe sem kerültem (és előtte sem fordultam meg ott sokat, legfeljebb lemezlovas barátom segítőjeként), nem nehéz elképzelni, mennyire lázba képes hozni egyik-másik új Madonna-szám a közönséget. Itthoni hallgatásra viszont leginkább a „Push” indiai ujjdobokkal kísért, ugyanakkor mindvégig diszkósan, négy-negyedben dübörgő harmóniái alkalmasak.

Eszményi tánczenét kapunk tehát a műfaj keretein belül értett, magas színvonalból egy pillanatra sem engedő előadásban: a még ma is férfiszíveket dobogtató előadó életművének méltó folytatását.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Hung up
2. Get together
3. Sorry
4. Future lovers
5. I love New York
6. Let it will be
7. Forbidden love
8. Jump
9. How High
10. Isaac
11. Push
12. Like it or not

Diszkográfia:
Madonna (1983)
Like A Virgin (1984)
True Blue (1986)
Who’s That Girl? (1987)
You Can Dance (1987)
Like A Prayer (1989)
I’m Breathless (1990)
The Immaculate Collection (1990)
Erotica (1992)
Bedtime Stories (1994)
Something To Remember 1995)
Ray Of Light (1998)
Music (2000)
GHV2 (2001)
American Life (2003)
Remixed & Revisited (2003)
Confessions On A Dancefloor (2005)
Confessions Remixed (2006)
I’m Going To Tell You A Secret (2006)
Hard Candy (2008)