FőképLecsendültek a tétel utolsó hangjai. A zenészek a hangszerekhez emelték a vonóikat, ám nem tudtak belekezdeni a következő részbe, mert a muzsika hallatán köréjük gyűlt madarak az instrumentumokkal versengve dalolni kezdtek, és énekükkel akartak válaszolni a csodálatos, áradó dallamokra.
Ha jómagam nem lettem volna ott, el sem hinném, hogy ilyesmi megtörténhet, ám a jelenlévőknek bizonyosan egy életre szóló élményt jelentett a muzsika és az apró, szárnyas dalnokok egymásra találása.

Az épp saját hangjával kísérletező (vagyis már nemcsak másokat kísérő) Concentus Hungaricus Pietro Antonio Locatelli zenekari versenyműveinek első gyűjteményéből adta elő az első hat darabot. A művek a Pesti Vármegyeház díszudvarán akkoriban még rendszeres nyári komolyzenei koncertek keretében hangzottak el, ahol a rendkívüli szépségű akusztika és az ihletett előadás ritka összecsengésének lehettünk fültanúi, és pontosan tudom, hogy egy hangfelvétel mindehhez képest steril és tompa, valamit mégis visszaad az eredeti élményből.

Hiába az utalás a Harnoncourt-féle, autentikus hangszereken játszó muzsikusgárda nevére, a Concentus Hungaricus a hagyományos, a Magyarországon Tátrai Tibor, idegenben az I Musici képviselte felfogást választotta, ám azt oly tökélyre vitte – különösen ezen a lemezen –, hogy azt sem felülmúlni, sem megközelíteni nem könnyű feladat.
Ráadásul a hangmérnöki munka is szokatlanul jól sikerült a régebbi Hungaroton-kiadványokhoz képest, és legalábbis nem rosszabb, mint a nagy nemzetközi lemezkiadók sok, kilencvenes években készült korongja.

Maga a zene az érett olasz barokk minden erényét felvonultatja. A melódiák egyenesen a szívhez szólnak, az ellenpont-technikák rendre váltakoznak a különböző tételekben, és hol az antifonikus, hol a fúgaszerű szerkesztés lép előtérbe, a concertók esetében pedig egymást váltogatják a dúr és moll hangnemek. A művek legfontosabb jellegzetessége mégis az, hogy az egymással versengő hangszerek, hangszercsoportok szólamai már szinte mennyei harmóniákban olvadnak össze.

A szigorú szerkesztés és az éteri emelkedettség nem véletlenül jellemzi e concerto grossókat, hiszen egytől egyig egyházi versenyművek, és Arcangelo Corelli egy nemzedék előtti Opus 6-osának mintáit veszik át, ugyanakkor a kortárs olasz zeneszerzők hasonló munkáival együtt már a korai klasszicizmust készítik elő – minek révén két korstílus találkozásaként megismételhetetlen szépségű alkotás születik.

A művet – ráadásul a teljes opust – még ugyanabban az évben lemezre rögzítette, és egy esztendőre rá a Hyperion Recordsnál kiadta a kiváló Locatelli-előadó, Elizabeth Wallfish és a Raglan Baroque Players, majd 1996-ban a Naxos „istállójába” tartozó Capella Istropolitana is. Aki mindenképp a tizenkét concerto grosso korhű előadását részesíti előnyben, annak érdemesebb az előbbi felvételt választania, honfiúi büszkeségből, no meg a világelső megjelentetés okán mégis érdemes a Concentus Hungaricus-féle változatot meghallgatni és akár megvásárolni is.

Előadók:
Concentus Hungaricus
Hegyi Ildikó – hegedű
Popa Péter – hegedű
Konrád György – mélyhegedű
Ella István – orgona

A lemezen elhangzó számok listája:
1-5. Sonata Prima / F-dúr
6-10. Concerto Secondo / c-moll
11-15. Concerto Terzo / B-dúr
16-19. Concerto Quatro / e-moll
20-23. Concerto Quinto / D-dúr
24-27. Concerto Sesto / c-moll