FőképAkárcsak a Dido and Aeneas, Purcell második leghosszabb színpadi műhöz komponált epizódzenéje, a King Arthur is eltér a restauráció korának megszokott formájától, az adoptált színpadi műveket zenei betétekkel kiegészítő semi-operától.
A művet John Dryden, a librettó megalkotója „drámai operának” nevezte, amivel talán azt óhajtotta sejtetni, hogy noha az öt fennmaradt masque-ban, vagyis zenés-táncos epizódban – melyekben a főszereplők nem kapnak énekelt szerepet – a zene dominál, éppúgy központi fontosságú az eredeti, magasztos-hazafias, ám ugyanakkor komikus, sőt, börleszk és obszcenitással kacérkodó elemeket is tartalmazó szövegkönyv.

A librettót Dryden még koszorús költőként, 1684-ben írta, és a rákövetkező esztendőben már huszonöt éve uralkodó II. Károlynak szánta, ám a király ehelyett francia operát rendelt ezüstjubileuma alkalmából.
Amikor aztán a nemes verselő a Dicsőséges Forradalom idején elveszítette magas státuszát, és ismét a közönség kegyeire szorult a megélhetés előteremtéséhez, leporolta, és a nyilvánvaló népszerűségre apellálva Purcell együttműködésével színpadra alkalmazta a brit történelem egyik dicső korszakát felelevenítő művet.

Purcell nem csupán módosításokat kért a költőtől, hanem maga is szabad kézzel igazított a szövegen, hogy a szavak ezáltal jobban idomuljanak az önmagában is kifejező, – Nicolaus Harnoncourt kifejezésével élve –„beszélő” zenéhez.
A muzsika a komponista összetéveszthetetlen stílusának jegyeit viseli magán. A szólisták, a kórus és a zenekar fokozással, folytonos felelgetéssel, egymás ellenpontozásával erősítik, egészítik ki egymást, a zenei szövet sarokpontjait pedig a Dido and Aeneashoz hasonlóan a Jean-Baptiste Lullytől eltanult groundok adják, a különösen szép „How Happy the Lover” című passacagliával a középpontban.

Érdekes adalék, hogy a King Arthur muzikálisan legmerészebb, legkiválóbban sikerült darabját, a harmadik felvonásban felhangzó „What Power Art Thou” című áriát, Klaus Nomi, az akkoriban New Yorkban élő excentrikus német énekes-virtuóz (aki mellékesen elsőként házasította össze az operaéneket a modern, rockosabb-punkosabb hangzással) ugyancsak sikerre vitte 1982-ben, így járulva hozzá a nyolcvanas és kilencvenes évek Purcell-reneszánszához.

Ehhez a komolyzenei „divathullámhoz” sorolható Trevor Pinnock és az English Concert tündöklő hangzású, és minden hangjában tökéletesen pontos interpretációja. Az archaizáló előadásmód Pinnocknál már rég nem múzeumból előbányászott hangszereket, és nehézkes, botladozó megszólalást jelent; épp ellenkezőleg – könnyed, légies, sallangmentes instrumentális játék kíséri a nagyromantikus operaénekesi allűröktől és hangképzési modorosságtól megszabadult új énekes nemzedék néhány kiemelkedő tagját.

Ha tehát ragyogó Purcell-muzsikára vágyunk, ragyogó előadásban, még véletlenül sem csalódhatunk, ha Trevor Pinnock és az English Concert King Arthur-felvételét választjuk.

Előadók:
Nancy Argenta – szoprán
Linda Perillo – szoprán
Julia Gooding – szoprán
Jamie MacDougall – tenor
Mark Tucker – tenor
Brian Bannatyne-Scott – basszus
Gerald Finley – bariton

Choir of the English Concert
The English Concert

Trevor Pinnock – karmester

Az English Concert honlapja:
The English Concert

Kapcsolódó írások:England, My England (Henry Purcell élete)