FőképKamasz- és ifjúkorom kitörölhetetlen kulturális élményei közül három is kapcsolható valamiképp Glenn Gould nevéhez. Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeiájának legemlékezetesebb jelenetét Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustrájának kezdő C-dúr motívuma kísérte, a német Richard Strauss pedig köztudottan Gould egyik kedvenc zeneszerzője volt.
Johann Sebastian Bach nem orgonára írt zenéjét a Goldberg-variációkat a Gould-féle virtuóz interpretáción keresztül kedveltem meg, egyik kedvenc regényem, Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhídja filmes adaptációjának kísérőzenéjét pedig nem más, mint Glenn Gould komponálta.

Ez utóbbi művet azóta sem láttam felbukkanni hanghordozón rögzített formában – az igazat megvallva nem is tudom felidézni egyetlen hangját sem, pedig emlékeim szerint remekül illeszkedett a képi mondandóhoz –, a Glenn Gould zeneszerzői tevékenységét az utókornak megőrző korong viszont néhanapján előfordul a ritkább komolyzenei felvételeket is forgalmazó üzletekben.

A két keretdarab a szó régi értelmében vett paródia: utánzat, amit az adott stílusban, annak jellegzetes jegyeit bemutatandó komponáltak. Személy szerint inkább a záró fúgát találom izgalmasabbnak, hiszen a szöveg pontosan követi, mintegy lefedi, szavakkal kettőzi meg az elhangzó zenei építőelemeket.
A nyitó madrigál ugyanakkor néhány ütemnyire kilép a korhű hangulatból, és a modernitás diszharmonikussága felé tesz kitérőt.

A vonósnégyes Richard Strauss zsenijének, míg a zongoradarabok Paul Hindemith és Arnold Schönberg úttörő munkásságának tisztelegnek, mégis minden hangjukból kiérződik Gould összetéveszthetetlen, hideg-rideg kanadai szellemisége, polifonikus gondolkodásmódja és ritka alaposságú zenetörténeti tájékozottsága.

Az előadók közül Bruno Monsaingeon személyes kapcsolatban állt a szerzővel, mi több, beszélgetéseikből később kötet is született, s ezért mindenkinél bensőségesebb ismeretekkel rendelkezhetett a komponista szándékairól, ami az előadásból is kiérezhető.
Emile Naoumoff zongorajátéka szintén méltó a nagy elődhöz, míg a Nicolas Rivenq vezette kórus szerény véleményem szerint tökéletesen megvalósította a zeneszerzői intenciót.

A felvételt elsősorban azoknak ajánlhatom, akik kedvelik Gould idioszinkratikus előadásmódját, és nem ódzkodnak a későromantika modernizmusba hajló kísérletezgetésétől, hiszen a jelen művekben való elmélyülés által még teljesebben megismerhetik a huszadik század egyik legösszetéveszthetetlenebb előadójának és zenekritikusának lelkületét.

Az albumon elhangzó művek lisája:
1-4 Lieberson Madrigal
5 String Quartet, Op. 1
6-7 Two Pieces for Piano
8-10 Sonata for Bassoon and Piano
11-12 Piano Sonata (unfinished)
13 „So You Want to Write a Fugue?”

Előadók:
Emile Naoumoff – zongora
Bruno Monsaingeon – hegedű
Gilles Apap – hegedű
Gérard Caussé – brácsa
Alain Meunier – cselló
Catherine Marchese – fagott
Claron McFadden – szoprán
Marie-Thérese Keller - mezzo-szoprán
Jean-Paul Fouchécourt - tenor
Harry Van der Kamp - basszus
Nicolas Rivenq - karmester

Kapcsolódó írásunk:
Glenn Gould: Tiltsuk be a tapsot!

Eddig Glenn Gould alábbi lemezeiről írtunk:
Handel: Harpsichord Suites
Johann Sebastian Bach: Goldberg Variations
Wagner: Siegfried Idyll