Főkép

Wolfgang Amadeus Mozart huszonhét zongoraversenye közül kétségkívül a Köchel jegyzék szerinti 453-as B-dúr, 459-es F-dúr és 466-os d-moll concertók a legdrámaibb, legfelkavaróbb darabok. Ennek oka talán az lehet, hogy e művek megírásának idején, vagyis 1784-85 őszén-telén még és már hosszabb ideje nem mutattak be újabb Mozart operát: két és fél esztendeje, hogy színpadra került a Szöktetés a szerájból, és több mint egy évig kell várni még, amíg végleges formát ölt a Figaro házassága.

A gyermekkorában megvakult, mégis sikeres zeneszerzőnek és előadóművésznek, Maria Theresia Paradiesnek komponált K453-as zongoraverseny kezdő allegrója könnyeden elegáns témákból felépített, hagyományos klasszicista versenymű-tétel, akárcsak a míves, néhol bohó, és finom ritmikai játékokkal teleszórt záró rondó, mely mintegy feloldja a versenymű középső andantéjának drámai feszültségét. E lassú tétel tekinthető ugyanis a koncert gravitációs központjának, amely körül a darab harmóniai és tematikus vektorai kavarognak.

E számomra legkedvesebb Mozart-koncerttétel első harmadát a sokhelyütt már-már áriaszerű, szelíden simogató zongorafutamok uralják, melyeket Robert Levin átélt előadása tesz még érzelemgazdagabbá. A hirtelen váltással induló középső részben a hangszercsoportok egymásnak feszülő, ritmikailag is az érett művészre jellemző magabiztossággal ellenpontozott szólamai keltenek operába illő, drámai feszültséget, mely a háborgó-kavargó hangáradat lecsengése után is, egészen a harmadik tétel vidám kezdőtémájának felhangzásáig lappang a mélyben.

Habár nincs bizonyíték rá, hogy a 459-es Köchel jegyzékszámú koncert valóban elhangzott volna II. Leopold 1790-ben lezajlott koronázásakor, az efféle alkalmakhoz szokatlan F-dúr hangnemű zongoraversenyt valóban a magasztos hangvétel jellemzi. Az első tétel szonáta-főtémája minden kétséget kizáróan fenségességet sugall, amit a biztos kézzel megkomponált zenekari kidolgozás a Mozart kézirataiban jelzett, ám a partitúrából hiányzó trombiták és üstdob nélkül is uralkodói magasságokba emel.

A variáció-jellegű középső tétel nemes ellenpontozása mintegy előkészíti a versenymű drámai csúcspontját képviselő záró rondót, melynek első epizódjában Mozart rögtön egy zenekari fugatóval lepi meg a hallgatót. A kontrapunktra építő technika a későbbi epizódokból sem hiányzik, sőt, a központi, valóban versengő közjátékban kettős ellenpont biztosítja a kellő ünnepélyességet.

A L’Oiseau-Lyre felvétele, akárcsak a Mozart zongoraversenyeket bemutató sorozat többi darabja, minden tekintetben méltó a művekhez. Robert Levin zongorajátéka erőteljes, érzelemgazdag; ahol szükséges gyöngyözően pergő, ahol pedig az kívántatik meg, dinamikus és acélosan határozott.

Christopher Hogwood hiba nélkül irányítja a tökéletes hangszertudású és felkészültségű zenekart. Érdemes újra meg újra elővenni az albumot, hogy ismételten elmélyedhessünk Mozart e két viszonylag kései remekművében.

Előadók:
Robert Levin – fortepiano, improvizált kadenciák
The Academy of Ancient Music
Christopher Hogwood – karmester

A lemezen elhangzó számok listája:
Piano Concerto No. 18 in B flat major, K 456
1. I Allegro vivace
2. II Andante un poco sostenuto
3. III Allegro vivace

Piano Concerto No. 19 in F major, K 459
4. I Allegro
5. II Allegretto
6. III Allegro assai

Életrajz