Főkép

Lipták Gábor (Budapest, 1912. június 30. – Balatonfüred, 1985. május 30.), akinek életének és házának érdemes utánaolvasni, eredetileg az ifjúságnak szánta ezt a gyűjteményes kötetet, s anno a Móra adta ki. Ám jó szívvel ajánlanám mindenkinek, aki szereti a Balatont és környékét, netán a régi regéket, mondákat, legendákat.

 

A kötet nagyjából időrendben, de csoda változatosan mesél a tó és környezete megannyi helyszínéről, külön kis körutazás ez térben is, nem csak időben. Olvashatjuk itt a Balaton keletkezésének egyik, egyszerre mítikus és népmesei jellegű elbeszélését, a honfoglaláskori és Árpád-házi idők legendáit, középkori és reformkori történeteket. Épp úgy szó van a tó északi és déli partjáról, Tihanyról, Siófokról, Balatonfüredről, Csobáncról, de még Hévízről is. Felsorakozik itt számos fontosabb és méltatlanul kevéssé ismert történelmi alak épp úgy, mint természetfeletti lények és népmesei figurák is. Ahogy a korszakok és helyszínek váltakoznak, úgy váltakozik az elbeszélői stílus is – hovatovább bravúrosan. Ahogy megannyi tragikus, balladai írás található az Aranyhíd-ban, úgy romantikus, happy enddel végződő és humoros történetekből is kijut az olvasónak. Ami állandó, az a szép, régies magyar nyelvezet, függetlenül attól, hogy az egyik történetről mondjuk Fekete István jut az olvasó eszébe, míg egy másikról teszem azt Mikszáth. De szinte mindenütt van humor, ha nem is magában a történetben, de a mesélő stílusában mindenképp, s ennek része a régi jó magyar önirónia is.

 

Egy ilyen átfogó, bár teljességre nyilván nem törekvő válogatásban különösen megmutatkoznak a távlatok, így pl. az is, hogy milyen sokszor volt problémája a magyarságnak a külföldről ideérkezettekkel – legyenek bár a keresztény hitet tűzzel-vassal terjesztő németek, a szabadságharcot letörni igyekvő osztrák vagy akár orosz katonák, és így tovább. Azt is észreveszi az ember így 2023-ban, hogy különféle korokban elő-előfordultak ugyan nemes uralkodók, vezérek, akik alatt nem nyögött a nép, hanem annak javára szolgáltak, mintsem leuralták, de a legtöbb történetben mégis azt látjuk, hogy az egyszeri átlagembernek szinte mindig rossz volt. Mellékszál, nem is nagyon tartozik ide, mégsem tudom nem leírni, mennyire hiányoznak manapság a bátor szegénylegények és –leányok, akik kiállnak az elnyomó hatalom ellen, ahogy Lipták Gábor könyvének megannyi hőse. Vagy talán mégis vannak…? Hiszen az sem változott, hogy a Balaton és környéke, akármennyit változott is az egymást követő évszázadok viharaiban, mindmáig elvarázsolja az embert, aki oda beteszi a lábát, s a címbéli aranyhíd sem kevésbé igéző és örökre szóló élmény, ha van ott tündér, ha nincs.

 

Egy korábbi kiadás fülszövegében így vallott a szerző: „Munkám célja nem a halott történelmi anyag feltámasztása, hanem múltunk eleven hagyományainak olvasmányos, érdekes formában történő megírása és népszerűsítése. Olvasóimat honismeretre, műemlékeink megbecsülésére, az ország szép tájainak megkedvelésére, a jó értelemben vett hazaszeretetre szeretném buzdítani”. Ez sem változott cseppet sem, pont így hat ez a szépséges könyv, mindenféle melldöngetés, politikai oldal nélkül, mert mint az itt sorakozó történetek is bizonyítják, magyar az, aki ide született, itt él, és megteszi a magáét, bárkik uralkodjanak is épp - vagy szimplán csak annak érzi magát. S meglehet, a Balaton partjára már sok helyütt nem mehetnek le csak úgy a „szegénylegények”, a Nap még mindig ugyanúgy süt ránk. Bízhatunk hát benne, hogy, miként a kötet legtöbb történetében, a rossz elnyeri méltó büntetését, míg a tó marad, s a nép is túlél.