Főkép

Talán meglepőnek hat, hogy magyar rajzfilm mesél el észak-amerikai indián mítoszokat, és külön el lehetne azon filozofálni, mi közünk nekünk, magyaroknak, a rézbőrűekhez, akiktől ugye a fehér ember méltóztatott elvenni a földjét, ám nem erről szól a film.

 

Hanem arról, amint arra számítani is lehet, hogy az embernek harmóniában kellene élnie a természettel, az állatokkal. Mint közben kiderül, az indiánok eredetmítoszaiban az ember csak egy a teremtő teremtményeinek sorában (sőt, nem is egyenest tőle származik!), nem pedig A Koronája. Ez egyszerre kreatívan, gyönyörűen és megrázóan meg is jelenik a történetben, melynek mai események adnak keretet, ám tényleg a kezdetektől korunkig tart.

 

Gauder Áron eredetileg még az indián hagyományokat a Bakonyba települt táborban ápoló Cseh Tamással kezdett dolgozni a Kojot történeteken, két kisfilmet is megalkotva még a legendás muzsikus életében, ám a mozifilm már nélküle készült. Azonban Cseh Tamás régi jó barátja és munkatársa, Bereményi Géza is részt vett a forgatókönyv megírásában. Ehhez képest meglepő, hogy egyikük zeneműve sincs a filmben – indián kántálások ill. nagyon is mai rap részek kerülnek elő, és utóbbiak semmivel sem kevésbé erőteljes részei a mozinak, mint előbbiek.

 

A rendező nevét közel húsz éve, a Nyócker c. rajzfilm kapcsán ismerte meg a honi moziba járó közönség. Stílusa most is felismerhető, ám a Nyóckerhez mérten kevesebb a groteszknek és/vagy baltával faragottnak ható rész. Van az is, meg nagyon sok minden más – ritkán látni ilyen kreatív, színes, gazdag animációs filmet, még Tomm Moore filmjei (A tenger dala, Kells titka, Farkasok népe) jutnak róla leginkább eszembe. Megindítóan szép és felkavaró, megrázó képek egyaránt vannak a filmben, s bármelyik lehet ezek közül már-már gyermekrajzokat idézően egyszerű és varázslatosan szemkápráztató.

 

A címbéli Kojot, azaz prérifarkas olyasmi az indiánok mítoszaiban, mint Loki a viking-germán mitológiában: bajkeverő, csínytevő istenalak, aki mégsem tisztán gonosz, már csak azért sem, mert maga is csetlik-botlik sokszor, és megesik, hogy rosszat akar, mégis jó lesz belőle. De a világot teremtő, mégsem legfőbb isten is emberi és képes tévedni, hibázni – ráadásul az ember nem is az ő műve, hanem Kojoté. Már ebben mennyi tanítás, milyen súlyos mondanivaló van – ehhez képest a mai részek a pénzéhes, mindent kizsákmányoló nagyvállalati figurákkal és az ellenük, vagy még inkább a természeti értékekért demonstrálókkal szinte mellékesnek hatnak. Pedig hát ez volna a lényeg: hogy muszáj leállni a pusztítással, és visszaállítani a harmóniát a teremtett világgal. Ez végtelenül késeinek tűnik már, és alighanem akkor is az lenne, ha az összes hatalommal bíró rohadékot, aki tehetne ezért, ám pont az ellenkezőjét műveli, leültetnénk a film elé, és megérintené őket, és ennek hatására végre jót cselekednének.

 

Mégis úgy igaz, hogy ezt az ősi történetet el kell mesélni újra meg újra, amíg még van ember a Földön, mert talán addig még van remény. Nem a Kojot négy lelkén fog múlni, mert ez egy remek humorú, ihletett alkotás, mely után nehéz megszólalni.