Főkép

Az 1974-es születésű japán, koreai és hawaii felmenőkkel is rendelkező Hanya Yanagihara az elmúlt évtizedben vált igazi írósztárrá az Egyesült Államokban, egy olyan szerzővé, akinek gyakorlatilag minden egyes könyve garantált közönségsiker. Nem volt ez másként az eredetileg is tavaly megjelent, A paradicsomba című művével sem, amely természetesen ott volt minden bestseller-listán, ám amelyet a kritikusok jobbára vegyes érzelmekkel fogadtak.

 

Ami elsőre eszembe jut erről a kötetről, az az, hogy hihetetlenül ambiciózus és monumentális (három, összesen két évszázadot felölelő és egymásra rímelő történet közel hétszáz oldalon), ez pedig természetesen magában rejti a remekmű és a bukás lehetőségét is. Véleményem szerint A paradicsomba valahol a kettő között van, mert a gondolatok, az elképzelések és a karakterábrázolás egészen kiemelkedő, ám a nagy egész már nem annyira.

 

A három idősíkon (1893, 1993 és 2093) játszódó történeteket többek között a Washington Square helyszíne köti össze, amely azonnal megidézheti az idehaza nem túlzottan ismert, a 19-20. század fordulóján élt amerikai-brit szerző, Henry James hasonló című regényét. Ebből következően nem is igen csodálkozhatunk, ha ezek a történetek meglehetősen lassan bontakoznak ki, és zömükben a Jamesre jellemző végtelenül pontos és az emberi lelket aprólékosan feltérképező módon épülnek fel.

 

Mindegyik történetben egy-egy alternatív múltat (illetve a 2093-asban egy meglehetősen disztópikus jövőt) kapunk, így az elsőben, a 19. század végén játszódó „Washington Square”-ben is. Az itt elképzelt New York egyetlen aprócska változtatás révén egészen másként fest, mint a valódi, hiszen ebben az univerzumban nem sokkal a Függetlenségi nyilatkozat aláírása után egy csapat utópista idealista megalapította a Szabad Államokat (gyakorlatilag New York és közvetlen környéke), amely laza szövetségben áll ugyan a többi frissen függetlenné vált volt brit gyarmattal, ám ahol – a világ többi részétől eltérően – már a 18. század végétől kezdve szavazati jogot kapnak a nők és engedélyezik többek között az azonos neműek közötti házasságot is.

 

Yanagihara ebben a környezetben helyezi el a Szabad Államok legbefolyásosabb családjának, a Binghameknek legidősebb, ám még mindig az őt nevelő nagyapjával együtt élő fiát, a visszahúzódó és az örökösen bizonytalan Davidet, aki 27 évesen lassan már kezdi elveszíteni minden esélyét arra, hogy megfelelő házastársat kaphasson, ám aki számára hirtelen egyszerre két férfi is csapni kezdi a szelet. Az egyikük a jóképű és titokzatos Mr. Bishop, aki állítása szerint a Gyarmatokról származik (ebben az Univerzumban is megtörtént a polgárháború, amelyet bár itt is elvesztett a Dél, de így is különváltak a Szabad Államokat is magukba foglaló Északtól, hogy a háború után napjaikat főleg a feketék és a homoszexuálisok lincselésével töltsék), a másikuk pedig a Davidnél jóval idősebb, ám jólelkű és nagyon gazdag Mr. Griffith, aki az itt szokásos előre elrendezett házasság révén akarja magához kötni a fiút.

 

A csak lassan-lassan csordogáló történet így természetesen felvet olyan kérdéseket, mint hogy döntéseink során a szívünkre vagy az eszünkre hallgassunk inkább, szembemenjünk-e a családi és társadalmi elvárásokkal, vagy hogy mit tesz szabadnak lenni, és mit lehet feláldozni saját boldogságunk oltárán. Yanagihara minden lassúság ellenére is ragyogóan építi fel a karaktereit és vázolja fel a kérdéseit, ám gyakran elcsúszik olyan banánhéjakon, amelyek ott lappanganak szerte a regényben. Számomra például nagyban megkérdőjelezi ezt az egész alternatív univerzumot az, hogy például bár a világ minden más pontjától eltérően itt már jó egy évszázada legális a melegházasság (érdekes módon, mintha ebben a városban a lakosság túlnyomó része egyébként is meleg lenne), ám még mindig vannak előre elrendezett házasságok, mivel a családok biztosítani akarják, hogy a gyerekeik egymással házasodhassanak. Ugyanakkor mivel itt szinte mindenki meleg, a családalapítás abból áll, hogy bevándorlógyerekeket fogadnak örökbe az árvaházakból, és számomra egyfelől ez az óriási liberalizmus, másfelől meg a maradi vaskalaposság együttes feloldhatatlansága hiteltelenné teszi a hátteret; nem beszélve a mondanivaló, illetve a történet alakulása közötti ordító különbségről.

 

A második kisregényben ismét egy David Bingham és egy Mr. Griffith szerepel, ám már egy évszázaddal később a valamilyen rejtélyes, melegeket sújtó kórtól gyötört New Yorkban. Az ő kettősükben ismét David a fiatal, sérülékeny és ezúttal színes bőrű fiú, aki egy idősebb és nagyhatalmú fehér férfi szeretője lesz, így a történet alakulása közben van idő elmélkedni a rasszizmus, a hatalmi viszonyok vagy az elkerülhetetlen öregedés okozta kérdéseken is. Az írónő itt sem siet, ennek az 1993-as szálnak az első felét gyakorlatilag egyetlen vacsora eseményei teszik ki, míg a másikban David apja, a hawaii királyi vérből származó szerencsétlen férfi történetére derül fény. A kötetet végül a meglehetősen sötét hangulatú és egyebek mellett a globális felmelegedést és az emberi nemtörődömséget is középpontba állító Nyolcas zóna zárja, amely természetesen számtalan párhuzammal is szolgál az előző két történettel összevetve.

 

Azt kell mondjam, ebben az esetben egyetértek a tengerentúli kritikusok azon részével, akik egy jó, de messze-messze nem hibátlan alkotásnak tartják Yanagihara művét, amelynek azonban óriási és vitathatatlan erénye az a hatalmas empátia, amellyel az írónő megalkotta és mozgatta alakjait, és így elsősorban azoknak tudnám ajánlani, akik ez utóbbira vevők igazán.