Főkép

Szereted az abszurd humort? Milliószor láttad már a Brian életét vagy a Gyalog galoppot? Esetleg a Pitkin filmeket? Rongyosra olvastad A 22-es csapdáját, netalántán a Galaxis útikalauz stopposoknak sorozatot? Jó lenne már valami újat is olvasni, ami hasonlóan abszurd és vicces? Akkor a Nem nagy ügy éppen Neked való, hiszen a kortárs magyar írógeneráció egyik feltörekvő tagja, Fehér Boldizsár ezen alkotások nyomdokaiba lépve mesél nekünk a mindennapi élet apró stiklijeiről.

 

A fiatalember 2019-ben vált ismertté, amikor a Vak majom című regényével megnyerte az elsőkönyves íróknak járó Margó-díjat. Műve a rejtői hagyományok nyomán szőtte történetét: apró félreértések sorozata egy gordiuszi csomóhoz hasonló bonyodalmat okoz, ám - köszönhetően az írónak - a végén minden apró részlet a helyére kerül. Ugyan sokan dicsérték, számomra mégis inkább azt a benyomást keltette, mintha szerzőjének csak a könyv feléig lettek volna ötletei, utána pedig a lendület lassan vánszorgásba váltott volna, hogy valahogyan mégis elvergődjön a már előre kitalált megoldáshoz. A Nem nagy ügy ebből a szempontból egyértelműen jobban sikerült: a hosszabb-rövidebb novellák nem vesztik el lendületüket, így csattanójuk élvezetes marad, néhány szerkesztési trükk pedig még jobban megerősíti a hatást.

 

Ráadásul a szituációk mindenkinek ismerősek lehetnek, hiszen azok az élet látszólag jelentéktelen aspektusairól szólnak. Ki ne mérgelődött volna már életében, amikor a fodrász nem olyanra vágja a haját, amilyenre kérte. Vagy azon, hogy egy baráti összeröffenés alkalmával ki fizesse a vacsorát. Netalántán agyalt volna, hogy az utcán szembejövő ismerőssel a „protokoll” szerint mennyit kell beszélgetni. A Nem nagy ügy egy rövidke, mégis annál szórakoztatóbb kötet, amiben bizonyos elemek és szereplők újra és újra felbukkannak, ám a novellák közötti kapcsolat ettől nem lesz túl szoros. A pár évvel ezelőtt megjelent Tom Hanks novelláskötetet szintén ezzel a módszerrel szerkesztették, pusztán annyi különbséggel, hogy ott mindegyik novellában felbukkant egy írógép, viszont hangulatában pontosan ugyanez a könnyedség és hétköznapiság volt érezhető. Boldizsár novellái számomra mégis mélyebbek voltak, ő sokkal inkább reflektál az abszurditásra és novellái inkább szatírák, mint puszta szórakoztató darabok.

 

Az már a Vak majomban is egyértelmű volt, hogy Fehér magabiztosan ír: stílusa olyan letisztult, mintha már jó pár könyvet letudott volna, biztos kézzel szövi történeteit, amik csak a legritkább esetekben botlanak meg a szerkesztés miatt, ezáltal lesz a kötet egyszerre könnyed és szórakoztató.

 

A fiatal írónál az viszont elég zavaró, hogy szövegei már olyan szinten hasonlítanak a már említett nagy elődökhöz, mintha bizonyos mondatokat konkrétan azokból lopott volna ki. Persze egyértelmű, hogy ilyen nem történt, sokkal inkább arról van szó, hogy Fehérnél elég jól lekövethetők a példaképek, és az, hogy túlságosan is a hatásuk alatt írt (a probléma egyébként nem csak nála bukkan fel, hiszen Benedict Wells korai könyveinél is pontosan ugyanezt éreztem, és a nagy, modern Hollywood-i filmektől sem idegen a túltolt hommage). Viszont, ha valaki már annyiszor olvasta/látta ezeket a műveket, hogy már unja, de a hangulatukat szeretné ismét átélni, akkor ennél jobb alkalmat nem nagyon fog találni.

 

Egyszóval ajánlom azoknak, akik szeretik az abszurd humort és azoknak, akik szerették a Vak majmot, meg azoknak is, akik nem, és azoknak is, akik nem is olvasták, de szeretnének nevetni az élet apró problémáin vagy egyszerűen csak megismerkedni egy új magyar íróval.