Főkép

Bár sajnos kimondottan nagy a konkurencia a 20. század földi poklait – nevezzük lágernek, munkatábornak, koncentrációs tábornak – megjárt, és ezt az élményüket megörökítő írók között, de azt hiszem, hogy az orosz Varlam Salamov a legnagyobbak között is (Tadeusz Borowski, Alexandr Szolzsenyicin, Primo Levi, Kertész Imre, Jefroszinyija Kersznovszkaja) a legnagyobb. Ennek fényében pedig külön öröm, hogy a Helikon kiadó a hírek szerint megkezdte a hat kötetre rúgó Salamov-életmű kiadását, mégpedig éppen a szerzőt igazán híressé tévő Kolimai történetekkel.

 

Salamov – akit még maga a Nobel-díjas honfitárs, Alexandr Szolzsenyicin is a Gulag-irodalom legjelentősebb képviselőjének tartott – egészen közelről és behatóan ismerhette a sztálini táborok embertelen világát, hiszen több részletben összesen közel két évtizedet kellett kibírnia a különböző távol-keleti és szibériai telepeken, így a kötet címében szereplő kolimaiban is. Ennek tükrében persze pontosan tudhatjuk, amit olvasunk, az mind első kézből származik. Ám nem csak a leírások autentikussága teszi különlegessé ezeket a zömében néhány oldalas szövegeket, hanem az is, amilyen szűkszavúan, nyersen és univerzálisan volt képes megragadni a szerző ezeket a tapasztalatokat, mindenki számára érthetővé és átélhetővé téve az emberi szenvedést.

 

„A haláltól Potasnyikov nem félt. De volt benne valami szenvedélyes vágy, valami végső makacsság: arra vágyott, hogy valahol a kórházban, rendes ágyon, ágynemű közt haljon meg, mások figyelmétől kísérve, még akkor is, ha ez amolyan kincstári figyelem, nem pedig odakint, nem a fagyban, nem a fegyőrök csizmája alatt, nem a barakkban, a káromkodások között, a piszokban, a többiek teljes közönye mellett.”

 

De azért is megrázóak ezek a történetek, mivel Salamov szűkre szabott és kőkemény törvények alapján működő világában nincs sem múlt, sem jövő, csak a láger és az örökös jelen, amelyben egy falat kenyér, vagy egy szakadt ing az életet vagy a halált jelentheti, így ezekért szó szerint bármit képes megtenni bármelyik fogvatartott. Éppen ezért az „Éjszaka” két rabja nem azért surran ki a táborból a sötétben, hogy elszökjön, hanem azért hogy megszerezze egy frissen elhantolt társuk ruházatát. De például az is rendkívül fontos, hogy az itteniek mindig tisztában legyenek az erőviszonyokkal, hiszen a „Hozomra” kártyapartija után az egyik elítéltet csak azért ölik meg, mert nem hajlandó magától átadni a győztes számára saját rongyos pufajkáját…

 

Ezekre a novellákra egyébként is jellemző, hogy a szerző kevés szereplőt, és általában csak egy-egy történést jelenít meg, illetve az is, hogy történjék bármi, a szerencsétlen foglyok tökéletesen elfogadják a sorsukat, hiszen a lágeréletben a halál, a csonkítás és a szenvedés mindig természetes dolog. Ám hiába a Salamov által alkalmazott szenvtelenség, és hiába szakít nyíltan a 19. századi nagy elődök humanizmusával, szinte minden egyes írásában tetten érhető, hogy azért születtek meg, mert az író mementót szeretett volna állítani, hiszen ezeknek a szörnyűségeknek soha nem lett volna szabad megtörténniük.

 

Bár Salamovot szabadulása után a szovjet állam egészen az élete végéig tudatosan mellőzte, és természetesen be is tiltotta az elbeszéléseinek kiadását, de ezzel együtt is a közel kétszáz darabra tehető prózai életműve a 20. századi orosz irodalom egyik csúcsának tekinthető, így tényleg hatalmas dolog, hogy a magyar olvasók most egy pazar kivitelű életműkiadás keretében ismerhetik meg a múlt század egyik legjobb kisprózaíróját. Ha teheti, ezt a kötetet tényleg senki se hagyja ki!