Főkép

Szerencsére – állítson bárki bármit is – a kortárs magyar irodalom tele van jobbnál jobb írókkal. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint hogy egy olyan nagy tudású és már számtalan ragyogó művel bizonyított alkotó, mint Szilágyi István is csak alig-alig kap helyet a közbeszédben. Persze ez annak fényében talán nem is csoda, hogy az 1938-as születésű szerző mindig is kerülte a rivaldafényt, és ráadásul sosem volt rest akár egy évtizednyi munkát is belefektetni egy-egy féltéglányi méretű és mára már az antikváriumokban is csak nagy nehézségek árán beszerezhető nagyregényeibe. A legutóbbi, 2020-as regényének (Messze túl a látóhatáron) sikere azonban akkora lökést adott az MMA kiadónak, hogy megjelentették az eredetileg 1990-es Agancsbozótot, a szerző pályájának egyik legenigmatikusabb darabját.

 

Bár Szilágyi alapból hajlamos olyan műveket írni, amelyek alatt képletesen szólva beszakad az asztal, de az Agancsbozót a maga 820 oldalával valóban egy tekintélyt parancsoló alkotás; és mint ilyen, meglepően szép és tartós kötést is kapott az új kiadás révén. A mű elején egy sokáig névtelenül és múlt nélkül maradó férfi eszmél fel egy magas szikla tetején, hogy rövidesen egy igazán különös világban találja magát.

 

„Lassan kezdte visszanyerni az öntudatát. Érezte, alatta kő van, válla és elbillent feje is kőnek támaszkodik, tehát valaki egy sziklafal tövébe ültette. Aztán rájött, hogy ülő helyzetből csúszhatott le valamennyire, hisz gyámoltalanul kétfelé billent térdei közt bámul előre a töredezett szürke semmibe. Nehezen kapott levegőt, minden lélegzetvételre szúró fájdalom éledt újra bordái között. Tekintete bakancsára esett, ekkor rádöbbent, a nyűtt lábbeliken túl a sziklatalaj talán háromméternyi lehetett s ott megszakadt. Kétoldalt meredek szurdok falai sejlettek, megpróbált föllátni rajtuk, majd lassan kezdte kivenni az égbe nyúló szakadozott peremeken megkapaszkodó vézna borókabokrokat s a gyalogfenyő fekete-zöld sávját. A két sziklaváll valahol messze, túl a szemhatáron, torokként nyílott szürke-zöld, távoli erdős világra, melyet inkább vágyott, mint érzékelt a tovakószáló bágyadt tekintet.”

 

Ahogy az előző bekezdésből is látható, Szilágyi ezúttal is egy végletekig kidolgozott és csak lassan, türelemmel befogadható nyelvezetet használ, hogy leírja ezt a különös hegyvidéki világot, amelyben hősünk három hallgatag kovács társaságában egy hegyi barlangban reked, hogy életük egyedüli értelme mindössze annyi legyen, hogy teljesítsék a kül- vagy talán inkább számukra az alvilágból érkező utasításokat az általuk gyártott pengék küllemét, formáját és összetételét illetően. De nem csak a nyelvezet követeli meg a lassú és elmélyült olvasást, de a Szilágyi által ábrázolt világ is. Hol vagyunk? Mi ez itt? Mi ennek az egésznek a célja? Vajon mit olvasunk? Allegóriát? Utópiát? Társadalomkritikát? Egy újfajta mitológiát? Az erdélyi magyarság életérzésének költői vagy inkább nagyon is ironikus tükörképét? Vagy ezek összességét?

 

Ahogy több száz oldalon keresztül nyomon követjük a négy férfi életének viszontagságait, ezekből a kérdésekből némelyekre magyarázatot kapunk, másokra nem. Ám amit olvasunk, az óhatatlanul is nyomot fog hagyni bennünk.

 

Azt hiszem, az Agancsbozót tipikusan egy olyan alkotás, amelybe tényleg rengeteg energiát bele kell fektetni, hogy igazán magunkénak érezhessük, és még lehet, hogy akkor sem tárul fel minden rétege. Szilágyi István ezen művével megalkotta a múlt század egyik igazi nagyregényét, amely még ma is érdekes lehet annak, aki nem fél megbirkózni ezzel a monstrummal.