Péntek Orsolya: Vénusz jegyében

Bevallom őszintén, nem gondoltam volna, hogy így ősz vége felé - mikor már az idei megjelenések java részét elolvastam - fogok belefutni a 2022-es év egyik legjobb magyar kötetébe, de ez történt. Ráadásul Péntek Orsolya Vénusz jegyében című könyve nem csak az egyik legragyogóbb városregény, amihez valaha szerencsém volt, de egyben az egyik legszebb is.

 

Pedig Péntek nem vállalt keveset, műve egy közel kétezer éves időszakot ölel fel (a város alapításától napjainkig), így már csak ebből az óriási időintervallumból is következhetett volna a bukás, de szerencsére minden egyes korszak gondosan kiválasztott és hitelesen, remekül megfestett. Az olvasó otthon érezheti magát a rómaiak Sopianae-jében, a nem sokkal az államalapítás utáni időkben, a Janus Pannonius által fémjelzett reneszánsz korban, a török hódoltság idején, de a 20. században is. És ráadásul hála az örökös ismétlődéseknek, párhuzamoknak, évszázadok múltán is vissza-visszatérő eseményeknek, motívumoknak, a gondosan megidézett korszakokban is ott találunk valami örök időtlenséget, változatlanságot, talán az életet magát.

 

A könyv keretét az elbeszélő személyes emlékei adják, egy olyan emberé, aki szinte egész felnőtt életében utazott szerte az egykori Római birodalom területén (és tulajdonképpen minden egykori római múltú város otthonos volt neki valamiképpen), de aki egyszer csak ráébredt, mégiscsak a szülővárosa, Pécs az egyetlen, igazi és utánozhatatlan otthona. Mint ahogy ugyanúgy otthona Pécs (vagy Sopianae, vagy Fünfkirchen, vagy Pečuj, vagy éppen Pečuh) minden egyes főbb szereplőnknek, akiket nem csak a számukra nem is feltétlenül ismert rokoni szál (mindannyian egy római őstől származnak), az öröklődő kék szem, vagy az ugyancsak öröklődő sorsok, hanem az az elmélyülésre, szemlélődésre, nem evilágiságra való hajlam köt össze.

 

A Vénusz jegyében olyannyira egyenletesen magas színvonalú alkotás, hogy a Péntek által választott majd’ tucatnyi korszak közül, ha akarnék sem tudnék kiemelni egyetlent sem külön, mert mindegyik a lehető legváltozatosabb módon leköti és magával sodorja az olvasóját. Mindegyikben ott lüktet a bölcsesség, az érzékenység, az emberi sorsok sokfélesége és kiismerhetetlensége, mégpedig egy olyan végtelenül kimunkált, színpompás nyelvbe zárva, amiből szinte oldalanként idézni lehetne.

 

„Nézte a lábánál guggoló gyermeket, és káromkodni lett volna kedve, amiért az életek így öltődnek egymásba, mindig minden ugyanúgy, a faragás, az égig soha fel nem érő falak, az árvaság és az időről időre várost felevő tűz, aztán az új falak, ugyanúgy, ahogy a fonat megy a kőíven végig, mint az asszonyok nyakán a lánc, végtelen végig, míg egyszer a templom tornyai felérnek majd az égig. Ő azt nem látja majd. De ha felérnek, mivé lesznek akkor a kőfaragók?”

 

A Vénusz jegyében a maga érzékenységével, megfoghatatlanságával, örvénylő történeteivel és örvénylő mondataival nálam jó eséllyel Sándor Iván Szakadékjátszmája mellett a 2022-es év legjobb magyar regénye lesz (pedig egyáltalán nem volt gyenge az idei felhozatal). Azt hiszem, az ilyesmire mondják, hogy vétek lenne kihagyni.