Főkép

Egy ismeretterjesztő könyv a lakcímekről. Gondolnád, hogy érdekes lehet 200 oldalon keresztül a lakcímekről olvasni? Én nem voltam benne biztos. Szerencsére meglehetősen kellemesen csalódtam (és azóta is lelkesen ajánlgatom mindenkinek ezt a remek könyvet).

 

A lakcím annyira alapvető része a mindennapjainknak, az identitásunknak, hogy általában bele sem gondolunk, hogy ez nem volt mindig így – és hogy mennyi mindennel jár. Ha igazolni kell magunkat, akkor a személyazonosító igazolvány mellett a lakcímkártyánkat kérik el, legyen szó kórházi kezelésről, iskolai beiratkozásról vagy éppen választásról. A lakcímünkre tudnak levelet küldeni az ismerőseink és az adóhivatal, és ide tudunk kiszállítással rendelni az internetről. Akinek nincs lakcíme, nincs hozzáférése egy sor szociális juttatáshoz, sokkal nehezebb (mondjuk ki: szinte lehetetlen) munkát találnia, és sokszor az egészségügyi ellátásból is kiszorul.

 

De vajon miként alakult ez ki? Több előnnyel vagy több hátránnyal jár a hivatalos lakóhely? És mi a lakcímek jövője?

Ezeket a kérdéseket teszi fel Deirdre Mask ebben a könyvben. A válaszok pedig kifejezetten érdekesek.

 

A könyv néhány rövid sztorival indul az Egyesült Államok utcanévadó bizottságairól. Mert bizony az USA egyes államaiban vannak települések, ahol még nincsenek utcanevek, és így nincsenek igazán lakcímek sem. Azt gondolnánk, hogy ez a bürokratikus munka minden, csak nem érdekes, de az egyik biztos szavaival élve, az utcanévadás nem a gyengék sportja: előfordult már, hogy a helyiek puskával felfegyverkezve várták a névadó biztost, mondván, hogy az utcanévadás hülyeség, próbálkozzon máshol.

 

Ezt követően kicsit elhagyjuk az amerikai kontinenst, és India egyik legnépesebb városába, Kolkatába utazunk. Ebben a városban körülbelül 4,5 millióan laknak (az elővárosokkal együtt pedig majdnem 15 millió lakosa van), és rengetegen nyomorognak a gettókban, ahol értelemszerűen nehézkes a lakcímek kiadása – akinek pedig nincs lakcíme, az nem jogosult állami támogatásokra, de munkát sem igen kaphat, mert nem tud bankszámlát nyitni. Mask egy helyi aktivista csoport kezdeményezését mutatja be, akik igyekeznek egy kis rendet teremteni a káoszban és GO-kód alapú lakcímeket adni a gettónegyedek lakóinak.

 

Az első fejezetben felvázolt példákból és gondolatokból kiderült, hogy a szerző alaposan utánajárt a témának. Főként ismeretterjesztő könyvek esetében gyakran előfordul, hogy a szerző annyira el van merülve az angolszász kultúrkörben, hogy eszébe sem jut kitekinteni belőle: ebben a könyvben is némileg túlsúlyban vannak az amerikai és angol példák, de Mask nem feledkezik meg teljesen a világ többi részéről sem. Egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy az ókori rómaiak hogyan tájékozódtak, de szó esik a haiti földrengésről, Mária Terézia „házszámosítási” műveletéről és a híres-hírhedt japán lakcímrendszerről (Japánban nem az utcákat, hanem a háztömböket nevezik el) is.

 

A lakcímek eredetét követően előtérbe kerül az a kérdés, hogy mi alapján nevezzük el (vagy nevezzük át) az utcákat. Bennem már az első két fejezet is meglepően nagy érzelmeket mozgatott meg (kicsit illúzióromboló volt azzal szembesülni, hogy a házszámozást, de még a vezetékneveket is igen nagy részben adószedési és sorozási okokból tették kötelezővé), de az utcanévadásról szóló három fejezet olvasása közben ez még bőven tovább fokozódott. Mennyit számít a közterek elnevezése? Ez a kérdés hazánkban sem ismeretlen, a budapesti közterek átnevezése többször is nagy indulatokat váltott ki a közelmúltban, és a Mask által bemutatott iráni, német, amerikai és dél-afrikai példákból kiderül, hogy ez a kérdés nem csak nálunk borzolja a kedélyeket.

 

Miután alaposan körbejárja a házszámok és utcanevek kérdését, a szerző megpróbál a jövőbe is pillantani egy kicsit. Bemutat néhány olyan kezdeményezést, melyek a „világ feltérképezésére” irányulnak – ebben az esetben nem szó szerint, hanem inkább olyan értelemben, hogy bárki megtalálható legyen, ha bajba kerül. Igen ám, de ha bárki bármikor megtalálható, akkor jó eséllyel nem csak akkor fogják keresni, ha bajba kerül, ahogy ezt már sok disztópia szerzője felvetette különböző formákban...

 

Kezdeti kétségeim után végül elképesztően érdekesnek és elgondolkodtatónak találtam ezt az alig 220 oldalas könyvet – merem ajánlani mindenkinek, aki szeret egy kicsit új szemmel nézni megszokott dolgokra!