Főkép

2022 telén 1928 nyaráról olvastam. Ray Bradbury egyik legfontosabb regénye a Dandelion Wine, mely magyarul még nem jelent meg, és nem is lesz könnyű dolga a reménybeli fordítónak, mert az író mindig is vonzódott a kevéssé közismert szavakhoz, és írásai egyik kulcseleme, hogy szeretett játszani a nyelvvel, szeretett különleges szavakat használni valamely különleges (vagy hétköznapi) élmény, esemény leírására.

 

Bradburyt leginkább sci-fi íróként ismeri a világ boldogabbik fele, de számos olyan novellája mellett, melyekben nem igazán van természetfeletti vagy fantasztikus, az 1957-ben megjelent Dandelion Wine volt az első olyan regénye, melyből szintén hiányzott minden SFF. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy nincs tele varázslatos pillanatokkal.

 

Hasonlóan egyik főművéhez, a Marsbéli krónikákhoz, a Pitypangbor sem kimondottan regény, inkább novellák füzére, melyekben azonban végig jelen van a 12 éves Douglas Spaulding és az ő családja. Douglas többé-kevésbé maga a gyermek Bradbury, s Green Town, a regény helyszínéül szolgáló városka sem egyéb, mint az Illinois állambeli Waukegan, ahol Bradbury felnőtt. Több novellájában is megjelenik ez az idilli, kedves kisváros, mely egyúttal a Gonosz lélek közeleg című, a maga módján horrorisztikus regény helyszíne is. De még az is végtelenül nosztalgikus, és az is a gyermekkor felmagasztalása. Hát még a Dandelion Wine.

 

És mégis... Ez nem gyermekregény, és bár volt, aki kritizálta a nosztalgikussága miatt, amit Bradbury leír benne az életről, a halálról, az messze túlmutat a nosztalgián. A regény elején Douglas egyszercsak ráébred, hogy él. Egyik pillanatról a másikra átcsap rajta, akár valami hullám, a felismerés, hogy él, hogy az élet tele van lehetőségekkel, élményekkel, hogy maga a csoda, hogy él. Aztán a regény egy pontján hasonlóképp felfogja, hogy egy nap ő is meg fog halni, ahogy minden és mindenki, amit és akit csak ismer. Azt hiszem, sokunk közös élménye ez, és sokunk gyermekkorában élte meg először ezeket a megrázó felismeréseket, ám egy életen át lehet mindezeken morfondírozni, ill. ezek fényében és árnyékában megélni az életet és készülni a halálra. S míg utóbbi szinte a spiritualitás körébe tartozik, ha ugyan egyáltalán merünk foglalkozni vele, az, amit és ahogy Bradbury minderről ír, részben egy 12 éves gyerek szemén át láttatva, az máig lenyűgöző.

 

Mert egyszerre igaz, hogy 1928 óta minden megváltozott, és az is, hogy semmi. Ugyanolyan emberek vagyunk, ugyanúgy megszületünk, felnövünk és meghalunk, és az élet ugyanúgy tele van lehetőségekkel, csodákkal, ahogy szenvedéssel és elmúlással is. Bradbury pedig nem hallgatja el utóbbiakat sem, mégis inkább az előbbiek felé terelget, azokat próbálja megmutatni. És nem kell ahhoz gyereknek lenni, hogy ezeket meglássuk, megéljük. Öregedjünk bárhogy s bármeddig, ebben a könyvben van valami jó, megfontolandó, megszívlelendő nekünk, napra nap idősöső felnőtteknek is.

 

Hogy egy direktebb, kiragadott példát is mondjak, jelezve egyúttal, hogy bármennyire nem sci-fi ez a könyv, Bradbury a maga módján megjövendölte azt, ami ma az internet: a regény elején olvashatunk arról, hogy az egyik greentowni figura egy kocsmai beszélgetés nyomán nekilát megépíteni a Boldogság Masinát (Happiness Machine). Jut is valamire, ám aki csak beleül a gépezetbe, sírva jön ki belőle, az élmény hatására depressziós lesz, mert akármit tapasztal is odabenn, kilépve rá kell jönnie, hogy az csak addig tart, s valójában, a megélt, valódi életében meg sem történt. Bradbury mindig is a valós, jól megélt, derűs élet hírvivője és szócsöve volt, s épp ebben a könyvében a leginkább.