Főkép

Furcsa könyv ez. Az első oldalakon megsemmisül az emberiség, a túlélők letöltik magukat a számítógépekbe, és aztán túlélőként léteznek, töprengenek azon, mi lett velük, mik ők, és mit kellene kezdeniük magukkal, az örökségükkel. Furcsa a könyv megjelenése is. Fekete-fehér és színes képek a szöveg mellett, a történet szövege csak páros oldalakon, a páratlanokon a képek vagy a szövegben használt fogalmak meghatározásai, még QR-kód is van hozzá, amivel a főszereplő műanyag figuráit lehet nyomtatni. Furcsa kérdések is merülnek föl a történet kapcsán a megismerésről, arról, mitől is ember az ember, és arról is: miért írta meg ezt a könyvet Dukaj?

 

A csillagok közül érkezett neutronhullám söpör végig a Földön, ami minden élőlényt elpusztít. Grzes, a hardware-es kocka az utolsó pillanatban feltölti magát egy játék segítségével a számítógépes hálózatba, és ez a másolata túléli a pusztulást. A katasztrófát túlélt tudatok, illetve azok a programok, amelyek tudatként, egyénként tekintenek magukra, különböző csoportokba, a gémerkultúrát idéző klánokba rendeződnek. A rendezőelv az, miként gondolkodnak önnön létezésükről és a katasztrófa előtti emberi civilizációról, hogyan akarják folytatni, és ahogy halad előre az idő, ezek az eltérő elképzelések olyan világot építenek föl, amelyet nagyon nehéz érteni.

 

A könyv egészen egyszerűen túl rövid ahhoz a rengeteg témához, gondolathoz, amit Dukaj beleír. Persze ez itt a lényeg: az új helyzetben létezők számára természetes mindaz, amit az olvasónak azonnal föl kell fognia, és értenie kell a következményeit is, hogy követhesse a szereplők, illetve a szereplő cselekedeteit és környezetét. Jó és nehéz, hogy Grzest követjük, mert egyszerre megbízhatatlan narrátor (pedig nem is ő meséli el a történetet, mégis az ő érzékelésén keresztül ismerhetjük meg), és kellően kicsi ablak, hogy ne zavarja meg az olvasó befogadását a túlzottan sok információval. De ez sem igaz: Dukaj szándékosan nem ad pihenőt, végigrohan minden helyzeten, marokszám szórja az ötleteket, és nem törődik az olvasóval.

 

Ez a legnagyobb probléma is. Előbb-utóbb valószínűleg mindenki elveszti a fonalat és ezzel együtt az érdeklődését is a történet és Grzes iránt. Miért érdekeljenek Grzes és a világ problémái, ha nem egészen értem, min is töprengenek? De ha értem is, miért fontos ez? Az olvasó tehát eltávolodik a Dukaj által felépített világtól, és elkezd gyanakodni, hogy az egész csak egy nagy blöff, Dukaj hülyének néz mindenkit, és eljátssza az entellektüelt, aki a gémereket és az episztemológiát egy szinten kezeli. Viszont ez az egész eltávolodás az, amiről a könyv szól: az ember utáni világ nem is érthető az ember számára, problémái, kérdései csak áttételesen a mi problémáink és kérdéseink. Épp ez az áttételesség az, amit a szereplők is érzékelnek, és amiért felteszik a kérdést: emberek vagyunk még? Ez pedig már általában a gondolkodás egyik alapkérdéséhez vezet: mitől is ember valaki? Dukaj meghökkentő módokon járja újra meg újra körül ezt az alapvető problémafelvetést (hiszen a Más dalok világa is egy más érzékelési elképzelésekre és világképfelfogásra épülő történet), ami nagyon izgalmassá teszi a könyveit, de mindig ott sejlik a háttérben az intellektuális blöff lehetősége.

 

Az Érkezés a sötétségbe nehezen befogadható, de mérhetetlenül izgalmas könyv. Olvasható nagyot mondani akaró, az erőlködésben elhasaló próbálkozásként, és olvasható az emberi lét alapkérdéseit a sci-fi készletével középpontba helyező szövegként. Régen éreztem már azt, hogy újra el akarok olvasni egy könyvet, de az Érkezés a sötétségbe most is itt van mellettem mint a következő olvasmányaim egyike, és ez annyit biztosan jelent, hogy nem hagy nyugodni a megértése.