Főkép

Budapest, 2020. október 22.

 

Előzetesen két dolgot írtam fel magamnak mint kötelező tennivalót erre a napra: megnézni a Son Rompe Pera koncertet, valamint megköszönni két tegnapi látványosságot, a Kutumba és Marja Mortensson fellépését. Ezen kívül elterveztem, hogy sokkal tudatosabban közlekedem a WOMEX digitális világában, és annyi új zenébe hallgatok bele, amennyibe lehet. Az élet persze vidáman kikacagott, és seperc alatt elcsábított más látnivalókkal, így a kapcsolatépítés nagyja péntekre és szombatra marad. De nem panaszkodom, mert így is érdekes nap volt a csütörtöki.

 

Általánosságban az elmondható, hogy majd minden beszélgetésben, interjúban visszaköszön a járvány, a lemondott turnék, koncertek, a zeneiparban dolgozók nehéz helyzete. A konklúzió általában az, hogy a zene a fontossági lista végén szerepel, pedig sokat segíthetne az embereknek a korlátozások elviselésében. Pozitívumként sokan azt említették, hogy így sokkal többet vannak a családjukkal, a zenészek pedig mindezen túl az alkotásra, a dalírásra fordítják a szabadidejüket – és persze mindenki alig várja, hogy visszatérjen a „normális” élet, újra legyenek koncertek, turnék, lemezfelvételek, kiadások.

 

Nem várt munkák és elhúzódó beszámolóírás miatt kihagytam a napindító konferenciákat, és kezdésként az Africa Risingre ültem be, ahol Simon Broughton, a Songlines főszerkesztője beszélgetett Wanlov the Kubolorral és Thomas Burkhalterrel. Az apropót a Contradict című filmjük szolgáltatta, amelyben többek között afrikai sztereotípiákról és a digitális kor zenekészítéséről esik szó. Volt benne pár érdekes momentum, mint például amikor Wanlov gyűjtést kezdeményez a piacon, hogy megsegítsék az USA-t.

 

Aztán volt egy érdekes beszélgetés, amelyben a Közel-Kelet zenei piacát magyarázták el az érdeklődőknek (Demystifying the Middle East Music Market). A piac hatalmas, kivált, hogy Észak-Afrikát is idesorolják, viszont a szerzői jogok tisztelete kifejezetten alacsony, és pár országot leszámítva megfelelő hálózat sincs a zenék terjesztésére. Engem meggyőztek, a közeljövőben nem terjeszkedem errefelé.

 

A következő csevejben Divya Bhatia arról kérdezte Alejandra Gómezt és Ritnika Nayant, hogy milyen a népzenészek helyzete náluk ebben a digitális korban. Mennyire van esélye a sikerre a népzenének Indiában és Kolumbiában. Indiában mindent elnyom Bollywood, és a rádiók szerint a népzene nem rádióbarát. Elkeserítőnek tartják, hogy a népzenészek negyedannyit kapnak fellépésenként, mint például a klasszikus muzsikusok. Gyakorlatilag minimális esélye van annak, hogy a vidéki „Pista bácsinak” digitális elérhetősége legyen, anélkül pedig semmire sincs esélye. Indiából felhoztak egy példát, ami egyszerre dicséretes (egy multi cég támogatja az ebben a műfajban utazó muzsikusokat) és szomorú, mert hiába a milliós nézettség, az utána járó bevételből a fellépők csak keveset kapnak.

 

 

A következő Network Meeting során kérdezés nélkül belöktek egy virtuális szobába, ahol kis csoportban arról folyt a beszélgetés, hogy ki miként éli meg a járvány okozta korlátozásokat. A kenyérsütést mesteri szintre fejlesztő feleségtől a kertben eltöltött időn át a szülők segítségén keresztül a gyerekvigyázásig minden szóba került. Úgy tűnik, nagyjából mindenki ugyanazokkal a kihívásokkal szembesül bolygószerte.

 

Aztán eljött az este, és elkezdődtek a koncertek. Szokás szerint a jobboldali színpaddal kezdtem, mivel ebbe a szekcióba sorolták be a mexikói marimbásokat.

 

Madalitso Band (Malawi)

Írtam már afrikai minimalista hangszerkészlettel lemezt készítő együttesről, de azt hiszem, ez a duó túltesz rajtuk. Egy gitár és egy kézzel készített, nem is tudom minek nevezzelek tárgy, ami egy ládából és egy hosszú rúdból, valamint egyetlen dróthúrból áll (lásd klip). Ráadásul egyedi játéktechnikát igényel, nem beszélve a hangokról, amiket előcsalogattak belőle. A zene egyszerre afrikai, minimalista és táncra késztető, valamint a fekete kontinensre jellemző módon sok ismétlődést tartalmaz. A két muzsikus szemlátomást élvezte a zenélést, és mivel Lilongwe (Malawi fővárosa) egyik utcáján ültek le koncertezni, a járókelők is bekapcsolódtak a mulatságba.

 

 

 

Son Rompe Pera (Mexikó)

Azt kaptam, amit vártam, sőt még többet is, mert a mexikói banda egyszerűen szétszedte a képernyőt. Olyan elánnal játszottak, ami még így, interneten keresztül is táncra késztetetett, és mivel ismertem a számokat, a közös éneklés sem maradt el. Punk, rock, cumbia csodálatos elegye ez a muzsika, aminek szemlátomást jót tett, hogy lezavartak egy közös turnét a chilei Chico Trujillo együttessel. Ez már egy kiérlelt, sok-sok koncerten tökéletesre csiszolt produkció, amit csak fokoz, hogy a zenészek fiatalok és bizonyítani akarnak, valamint szemlátomást élvezik, amit csinálnak. Remélem, lesz jövőre európai turné, ami hozzánk is elkanyarodik. A fellépés utáni interjúban említették, hogy terveznek egy gyereklemezt, csupa feldolgozás nótával (Queen, David Boview, AC/DC, stb.) – látatlanban azt mondom, hogy az legalább annyira őrült lesz, mint a Batuco című bemutatkozó korongjuk. Ez volt a nap csúcspontja, nem vitás.

 

 

 

Hugar (Izland)

Aki összeállította a programot, az nagyon helyesen egy nyugisabb blokkot tervezett a mexikói srácok után, hogy a közönségnek legyen ideje szusszanni egyet. Az izlandi Hugur duó teljes mértékben megfelelt ennek az elvárásnak, zenéjük megnyugtató, egyes womexesek szerint kifejezetten balzsamos, léleksimogató muzsika, másokra inkább altatóként hatott. Nekem az utolsó számnál a Szárnyas fejvadász című film egyik zárójelenete jutott az eszembe, az, amikor Rutger Hauer meghal az esőben, ott hallottam ilyesmit utoljára – vagyis a filmzeneszerűség sem áll távol tőlük szerintem. Egyébként tényleg ilyen révedős, befelé fordulós zenét játszanak, már csak a sarki fény hiányzott a fejük fölül, de az éteri és az ambient kategória sem áll messze a megfejtéstől.

 

 

 

Bashavel (Szlovákia)

A következő fellépő tagjai két, egymástól élesen elhatárolható zenei világból érkeztek, hiszen jazz- és népzenész egyaránt megtalálható közöttük. Ettől kezdve cseppet sem meglepő módon a kezük alól kikerülő muzsika mindkét világ jegyeit tartalmazza, amit képesek akár egyazon számban is keverni. Érdekesnek találtam a cimbalom és szintetizátor egyidejű használatát, de mint kiderült, ezek teljesen kompatibilisek egymással. Mivel azonban a jazz még mindig nem tartozik a kedvenceim közé, hiába tehetségesek és érdekes, amit csináltak, nálam nem ért fel a Son Rompe Pera teljesítményével.

 

 

 

Dongyang Gozupa (Dél-Korea)

A szlovák cimbalom+jazz egyveleg után érdekes kontrasztot nyújtott a Dongyang Gozupa trió, akik progresszív rockzenét játszottak, amihez nyomokban helyi népzenét is felhasználtak. További érdekesség náluk, hogy szólógitár helyett felturbózott yanggeumot (koreai cimbalomszerűség) állítottak a középpontba. Élőben ez legalább annyira furcsa volt, mint amennyire leírva annak tűnik, azonban hamar meggyőztek arról, hogy ez tényleg működőképes muzsika a maga formabontó módján. Nekem tetszik, kacérkodom a gondolattal, hogy írok a lemezükről.

 

 

 

Urban Village (Dél-Afrika)

A következő társaság sem egy megszokott felállásban lépett a színpadra. Elmondásuk szerint a jazz felől érkeznek a falusi zenéhez, és elsősorban történetmesélő céllal írják a számokat. Nekem roppant furcsa volt, hogy a vezető szerepet egy fuvola tölti be (a la Jethro Tull), és a zene tényleg olyan, mint amire a nevük is utal. Urban Village, vagyis Városi falu – egyszerre megvan benne mindkettő, és ettől gyakorlatilag egyetlen, általam ismert afrikai muzsikára sem hasonlít.

 

 

 

Bára Zmeková (Csehország)

„Bezárom lelkem ajtaját,

Senki sem léphet be rajta”

Gyakorlatilag az első pillanattól fogva úgy éreztem, itt és most megzenésített verseket hallok, gyönyörű énekhanggal és alaposan megkomponált zenével. A szövegek alá pakolt muzsika csak felerősítette az általában nem vidám hangulatokat, érzéseket, megőrizve az intimitást, és éppen ezért elmondhatom: egy tökéletes kamarakoncertet láttam. Mivel a szövegeket megkaptuk angol fordításban, az élmény kiteljesedett, ezek a dalok tényleg elmennek költeményeknek. Úgy sejtem, nagyon sok személyes élmény szolgál az elmesélt történetek alapjául, mint például a kedvenc számom esetében, ami a következő klipben látható.

 

 

 

MC Yallah & Debmaster (Uganda/Németország)

Mire eljutottunk ideáig, eléggé elfáradtam, ezért az első öt perc után kiléptem az élő közvetítésből, és elmentem aludni – a rappelés+elektronika nem jött be nekem.

 

Ennyi történt velem a WOMEX második napján, de mielőtt tényleg elbúcsúzom, egy rövid filmélményemet azért még leírom. Birth of Afrobeat címmel szerepelt a programban az a hétperces dokumentumfilm, amiben a legendás Tony Allen dobos mesél az Afrobeat létrejöttéről. Miért érezte úgy, hogy valami hiányzik a játékából, és mikor sikerült megtalálnia ezt a szükséges pluszt, és miért számít ez korszakos dolognak? Az is vicces, ahogyan eldöntötték, mi legyen az új stílus neve (ebben Fela Kuti is közreműködött).