Főkép

Elvétettük a ritmust. Körülvéve a kényelmünket szolgáló technikával, az ismeretszerzés korlátlan lehetőségét kínáló eszközökkel, elborítva munkával valahogy elvétettük a természet ritmusát – ez járt az eszemben az Ahol a folyami rákok énekelnek olvasása közben. Delia Owens regényének főszereplője, Kya ugyanis egészen másképpen van ezzel, valóságosan együtt él és lélegzik a földdel, a láp és a lagúnák káprázatos növényeivel, a közönséges és a ritka madarakkal, a szarvasokkal. Hozzájuk hasonlóan mozog, menekül, rejtőzködik. Az élővilág tartja őt életben, az tanítgatja a társas élet törvényszerűségeire. Ebben a világban nyugodt és felszabadult. Az észak-karolinai kisvároshoz közeli lápon élő családok nincsenek pontosan nyilvántartva, így mintha nem vonatkoznának rájuk a törvények, és ez a végtelen szabadság érzését nyújtja. Azonban éppen ez a szabadság rekeszti ki őket a társadalomból.


A hatóságokat nem érdekli, hogy az alig hatéves kislányt egész családja elhagyta, egyedül él a lápi viskóban. Persze ő igyekszik is titkolni helyzetét, attól fél, hogy elszakítják a háztól, az imádott mama konyhájától, hiszen azt reméli, hogy egy napon vissza fog térni hozzá. Az iskolából ugyan felkeresik elmaradása miatt, de bármennyire is vágyik a többiek közé, csak egyetlen napot tölt ott: kinevetik, megalázzák.

 

A kivetettség jellemzi egész életét. Az emberek gyűlölik másságáért, ugyanakkor foglalkoztatja is a fantáziájukat, beszélnek róla. Vadembernek, félig állatnak, fogyatékosnak gondolják. Azt hiszik, beszélni sem tud. Azt nem is gondolják, hogy miután megtanult írni és számolni, fokozatosan átalakul a láphoz való viszonya. Mindenre kiterjedő, szertelen rajongásából tudatosság lesz, a saját készítésű akvarellek mellett latin elnevezésekkel jelöli kiterjedt gyűjteményének darabjait, és ámulattal fedezi föl, hogy mennyire sok a hasonlóság az állatok és az emberek viselkedése között. Így – bár senki nem ad neki tanácsokat – pontosan tudja, milyen helyzetben mit kell tennie.


Család iránti vágya azonban, úgy tűnik, nem igazán fog teljesülni. Úgy látszik, őt mindenki elhagyja. Magánya egyre nyomasztóbbá válik számára. A természetben, a festésben és a költészetben tudja csak kissé felejteni szorongását. A regényben idézett versek a 20. század második felében ismert dalok, Thomas Moore művei (Arany János fordításában) és fiktív szerzők alkotásai. Nagyon egyenetlen színvonalú szövegek ezek, de minden esetben Kya érzelmeinek kifejezését erősítik.


A lány történetének megismerésével párhuzamosan egy gyilkossági nyomozás is folyik, végén bírósági tárgyalással. A két történet eleinte két idősíkban fut. A cselekmény jelene a nyomozás, Kya története a múlt. De nem kell sokat törni a fejünket emiatt, mivel az idősíkváltások nagyon jól láthatóak: címmel, évszámmal jelöli meg az író mindkét szál eseményeit, amelyek időben egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Nem tudjuk meg, hogy Kya és a gyilkosság hogyan függ össze egymással: az író nagyon jól adagolja az információkat és bizonytalanságban tartja ezzel kapcsolatban az olvasót. Néha pedig úgy érezzük, végtelenségig húzódó, unalmas, fölösleges részletekkel traktál bennünket a szerző. Ekkor éppen hogy nem kell letennünk a könyvet, sőt, még figyelmesebben kell olvasnunk: végül ki fog derülni, hogy bizonyos összefüggésben mindegyiknek nagyon is fontos szerepe van. Mint ahogyan a gyöngécske verseknek is.


A regény nem bravúros formájával, hanem csavaros történetével, szerethető főszereplőjével tartja fogva az olvasót. Érdekes, olykor izgalmas olvasnivaló ez – esténként, nehéz munkanapok végén, tea mellett kiváltképp.