Főkép

Már a borító egyértelműsíti, hogy itt bizony nem mindennapi élményre számíthat az olvasó: a Nightmare Abbey ugyanis egy „XIX. századi gótikus regény”. De mit jelent ez valójában?

 

A XIX. századihoz talán nem is szükséges magyarázat. Thomas Love Peacock 1818-ban írta, ugyanabban az évben, amikor megjelent Mary Shelley Frankenstein című regénye vagy éppen meghalt A szerzetes írója, Matthew Lewis. Még jóval a Drakula előtt vagyunk, de már bőven létezik a jellemzően Az otrantói kastélytól számított irodalmi hagyomány, melyhez valamilyen módon Peacock is csatlakozik. De ami talán elsőre a leglátványosabban a korból fakad, az maga a nyelvezet. Németh Bálint fordítása remekül átadja az arisztokratikus, körülményes, finoman fogalmazó szöveg hangulatát, tele bonyolult metafizikai elmélkedésekkel és meglepően profán pillanatokkal – bár a regény prózáját nem nehéz olvasni, ám mégis abszolút korabelinek érződik (a kedvencem, amikor az egyik szereplő kifakad: „Kérve kérlek, beszélj eme kor emberének nyelvén!”).

 

A „gótikus regény” megjelölés viszont már sokkal izgalmasabb kérdés. Érzésem szerint a Nightmare Abbey valahol a szatíra, a romantika és a gótika határvonalán helyezkedik el, mindegyikből magába olvasztva valamit, hogy valami szinte egyedülállónak tűnő keverék szülessen belőle. Nem központi eleme a természetfeletti, nem uralkodik benne a sötétség és a komorság (vagy legalábbis semmiképpen sem úgy, ahogy a legtöbb hagyományos gótikus regényben), sokkal inkább a filozófia és a szatíra irányából indul, hogy felfejtse a hangzatos nevű Nightmare Abbey nemesi kúria között élő elmék gondolatait.

 

A kúria Christopher Glowry úré, aki fiával, Scythroppal él az ódon falak között, és alkalmanként különös vendégeket látnak vendégül. Miután Scythrop legutolsó szerelemi kalandja „katasztrofális” véget ért, a legtöbb idejét magányos búslakodva tölti, elmerülve Az ifjú Werther szenvedéseiben, ám végül újra a szerelem démonának fogságában találja magát, amikor közelebbről is megismeri saját unokahúgát. Az apja azonban egy hosszú utazásból visszatérve azzal a hírrel fogadja, hogy talált számára megfelelő feleséget, akihez persze a szerelemben égő Scythropnak semmi kedve... és akkor a bonyodalmak még csak itt kezdődnek.

 

A cselekményt leginkább ez a szerelemi ügy viszi előre, ám közben sokkal fontosabbak azok az elmélkedések, amiket a regény szereplői folytatnak. Glowry úr különös vendégei között akad tiszteletes és „manicheus millenárius”, irodalmár (csodálatos jellemzéssel: „könnyen elpityeredő és morbid ember”) és egy sellő után kajtató „halszakértő” is, mind jellemzően egyfajta szemléletet képviselnek a viták során, amik a transzcendentális létezőktől kezdve a cselekvés szabadságán át a sellők létéig mindenféle témát érintenek. Ezek során néha kicsit gondba is kerültem, mert, úgy érzem, a mai ember számára már közel sem magától értetődő a témák megértése, illetve különválasztása a parodisztikus párbeszédektől.

 

A regény egy része ugyanis bizonyosan kifigurázó és szatirikus: a szereplők nevei gyakran egészen abszurdak (van például „ásó” és „sír” nevű lovász), a dialógusok közben előkerülnek a korabeli társadalomra és irodalmi életre utaló, gúnyolódó megjegyzések, Scythrop szerelmi élete már önmagában is megkérdőjelezhető komolyságú (bár itt nem könnyű leválasztani a romantikus hevületet, ami például A szerzetesben is központi szerepet játszik). De hogy amikor az irodalmi utalásokban gazdag szövegben a „hiperoxiszofisztikális paradoxológiát” kezdik emlegetni, azt miként is kellene értelmezni, az már némileg túlmutatott rajtam.

 

Ebből fakadóan a regény a gyakorlatban mégsem annyira könnyed olvasmány. Utalásrengetege, felvetett témája és sajátos megközelítési módja miatt nem hiszem, hogy bárki számára ajánlható lenne; inkább azokhoz az olvasókhoz szól, akik érdeklődnek a régebbi irodalom iránt, akik szívesen foglalkoznak azzal, hogy egy ilyen jellegű szöveg mélyrétegébe hatoljanak. Aki a „gótikus regény” megjelölést látva rémtörténetre számít, az biztosan csalódni fog, viszont aki vevő egy kis filozófiai agytornára, az bátran vágjon bele – tényleg ritkán jelennek meg itthon olyan klasszikusok, mint a Nightmare Abbey.