Főkép

Van valami a levegőben Kanadában, ami itthon biztos nincs (politikai fejtegetésekbe most ne menjünk bele), mert míg valahogy ott minden bokorban akad egy kiváló (pop) punk zenekar, addig ez a mi országunk egyetlen valamirevaló hasonló bandát sem tudott kitolni magából az évek alatt. Ez biztos valamilyen néplélek dolog, ezért lehetséges, hogy míg kanadai barátainknak ott van a The Flatliners, az elképesztő Fucked Up, meg többek között a (leghíresebb) Sum 41, addig nekünk maradt a Macskanadrág. Kis túlzás ez persze, de még azt se lehet mondani, hogy ne lenne hangulati hasonlóság egyes itthoni zenekarok és mondjuk a PUP zenéje között.

 

A torontói PUP ugyanis nem a hagyományos nyugati parti kaliforniai pop punkot nyomatja, hanem annak egy sokkal földközelibb, életszagúbb, kicsit depisebb és reálisabb változatát, de ugyanannyi dallammal és csordavokállal. Korábban is megfordultak már itthon, legutóbb a fantasztikus The Menzingers előzenekaraként (a Cayetana-val karöltve, akik azóta sajnos feloszlottak), de ez az első headliner bulijuk, és, hát, bőven kijárt már nekik. Simán megtöltötték a Dürer középső, Room 041 névre hallgató termét, de úgy, hogy azért maradt hely egy kis lélegzésre, ami ezen a fullasztó meleg estén nem volt különösebb baj.

 

És a hangulat, igen a hangulat, amit egyszerre nagyon könnyű és nehéz megfogni, mert ha az ember nem fogékony rá, akkor sosem fogja megérteni, hogy ezek a sokszor himnikus, fogós, ugyanakkor kissé szomorkás és sokszor sötét szövegű nóták miért olyan megkapóak, ha azonban egy kis hajlandóság van benne, akkor egyből be fog kattanni. Én se ismertem a PUPot a fentebb említett buli előtt, de a Morbid Thoughts című friss lemezüket már kifejezetten vártam, és nagyon örülök, hogy ezen az albumturnén láthattam őket headlinerként.

 

Mert a Morbid Thoughts dalaiban valóban benne van jó pár sötét és morbid gondolat, de semmi olyasmi, amivel egy 25 pluszos ember ne találkozna a mindennapi élete során. A lemez az életről meg a halálról gondolkodik, főleg az utóbbiról, de nem eljátszva annak gondolatával, egyszerűen csak nyugtázza, hogy igen, ez nem fog örökké tartani, ennek ellenére viszont ugyanaz a gyerek van legbelül, akivel örökkön-örökké össze leszünk zárva. Vagyis, ahogy Stefan Babcock énekli a címadó dalban „as my body aged, the feeling never did”, azaz „bár a testem öregszik, az érzés ugyanaz”. Hát, igen, valahogy így. Ennek ellenére persze ott vannak a haverok, ott vannak a szeretteid, ott vannak a piálgatások, a bulik, amiken el lehet felejteni mindezt, és az élet igazán nagyon szép, csak hát egyre több volt osztálytárs válik el, hal meg, lesz beteg, stb. stb. Igen, ez ilyen, de mégiscsak jobb ezekről egy klubbuli színpadán csordavokálokban énekelni, mint otthon bámulni a cipőnket az előszobában.

 

Amennyire a múltkor nem voltam meggyőzve az ének által, most annyira kiváló volt Stefan teljesítménye, meg úgy összességében is nagyon rendben volt a banda. Pontosak voltak, jól összeszokott volt a műsor, de egyáltalán nem rutinszerű, a hangzás is nagyon hamar magára talált, úgyhogy minden tízpontos. Rövidnek rövid volt, de egy punkbuli ne is tartson órákig. Már csak azt sajnálom nagyon, hogy a következő hasonló összeugrásig valószínűleg sokat kell majd várni, pedig én kábé kéthetetne elbírnék egy ilyen adagot a kanadai punkszcénából, és úgy tűnt, a többiek sem voltak nagyon más véleményen.